Sziasztok!
Megérkeztem, itt vagyok. Nagyon jól éreztem magam. Próbáltalak titeket nem megvárakoztatni, csak közbejött egy újabb utazás, de megpróbáltam elfogadható részt írni! :)
Sosem kértem még ilyet, de szeretném tudni, hogy van-e értelme a blogomnak, ezért a következő bejegyzést 2-3 hozzászólás UTÁN tervezem...Ezek moderálásra várnak, de igyekszem őket minél hamarabb kitenni, szóval ne ijedjetek meg, ha rögtön nem lesz látható a bejegyzés alatt...Nagyon köszönöm!
Élvezzétek az új bejegyzést!
xxx
16 óra múlt nem sokkal. Jaaaj, hála a jó égnek, ma már csak fél órát kell dolgoznom...Valahogy most a bár sem pörög annyira. Azt hiszem, itt az ideje, hogy megkérdezzem Sarah-t, hogy mit szólna, ha most én...izé...szóval lelépnék Dan-nel.
Óvatosan közelítettem felé, miközben az utolsó gondolataimat rendeztem. 'Nem lesz egyszerű menet' - gondoltam.
- Sarah....
- Tessék?
- Na jó, ez kínos lesz, de....Szóval, izé... Mit szólnál hozzá, ha én most...szóval..na.
- Stella...mitől félsz ennyire? - csodálkozott.
- Na jó, kimondom kerek perec, aztán majd meglátjuk. Daniel megkért, hogy kísérjem el...megszervezni az anyukája temetését. Nagyon haragudnál, ha itt hagynánk? - sandítottam arra a szemem sarkából. Nagyon féltem a reakciótól.
- Oké, megpróbálok nem kiakadni, és jó barátnő lenni. Menjetek csak. De csak egy feltétellel!
- Jajjj, annyira imádlak, te vagy a legjobb barátnő a világon! De mi az a feltétel?
- Ha megígéred, hogy minden nap beszélünk. Egyébként meddig is maradtok? - nézett bociszemeivel.
- Fúúú, fogalmam sincs, Dan még nem említette. De gondolom, úgy 4-5 napot.
- Rendben. És mikor indultok?
- Holnap reggel.
- Máris???
- Igen - néztem szomorúan. Nem mintha eddig nem lettem volna szomorú az anyuka miatt, de így hirtelen nekem is sok lett. Itt hagyom a legjobb barátnőmet, úgy, hogy el sem tudok tőle búcsúzni rendesen, és csak majd' egy hét múlva jövök vissza. Lelkiismeretfurdalás vett birtokába. De Daniel nélkül sem bírnám ki. Ajjj, rohadt élet. Mért kell mindennek ilyen nehéznek lennie?!
Gondolatmenetemből egy szem előtti integetés ébresztett fel.
- Hahó, Stella! Itt vagy még? Föld hívja Stella-t!
- Ja, bocsi, elgondolkodtam.
- Vettem észre. Egyébként ne szomorkodj, kibírom.Most viszont húzás akkor pakolni!
- De még hivatalosan munkaidő van! - néztem nagyot.
- Kétlem, hogy Tom-nak pont most lenne ideje azután leskelődni, hogy 10 perccel hamarabb leléptél. Menj már, semmi forgalom nincs, egyedül is megoldom - eresztett meg egy mosolyt.
- Ajj, Sarah, annyira szeretlek! - mosolyogtam rá vissza majd elindultam pakolni.
Kicsit szerencsétlenül néztem az óriási utazótáskámra meg a ruháimra. Nem tudtam, mit pakoljak. Jó idő lesz? Eső? Szóval, hát, a fél szekrényem odapakoltam. Még jó, hogy ekkora a táskám. A temetésre természetesen hideg-meleg fekete ruhát pakoltam. Fél órán belül Sarah is jött segíteni. Daniel egy óra múlva kopogott (nem értem, minek kopog mindig, hiszen itt lakik...bár a múltkori eset után megértem). Kisírt szemekkel (!) nézett a nagyvilágra.
- Daniel...Én..őszintén sajnálom, ami történt. Tényleg.
- Köszönöm, Sarah. Stella, te pakolsz?!
- Igen, mert nekem van a legjobb barátnőm a világon, és nem haragszik, hogy lelépek! - küldtem mosolyt felé.
Újabb kopogást hallottunk. Tom volt az.
- Tessééék! Á, szia, Tom! - köszöntem kedvesen.
- Sziasztok! Daniel...készen vagy?
- Igen, apa...De még egyébként is van egy egész éjjelünk az indulásig..
- Erről akartam beszélni....Stella, te is készen állsz?
- Igen.
- Akkor...mit szólnátok hozzá, ha már most elindulnánk?
Tátott szájjal meredtem rá....
