Again

Draga draga draga régi es új olvasoim! 

Nem tudom, egyáltalán emlékeztek-e erre a blogra. Régen volt. Azóta eltelt majdnem egy év, sőt, ha ugy nézzük, tobb, mint egy év. A problémám egyedül annyi, hogy nagyon hiányzik mar a blogolás! :( 

Ugy döntöttem, hogy ha lenne ra igény, folytatnám a blogot!! Szóval, ha lenne olyan elvetemült olvasó, aki meg emlékszik Stellaekra, vagy esetleg most talál rajuk, akkor legyetek olyan cukik, es írjatok egy kommentet. Ha páran összegyűlnenk, mindenképp folytatnám a történetet. :) 

Sok-sok puszi mindenkinek, aki idetévedt ❤️

Móni x

Break

Sziasztok!
Nagyon sokáig halogattam ezt a bejegyzést.
Most jutottam el arra a pontra, hogy rávegyem magam, hogy megírjam.
Imádok blogolni, és ez most sem változott.
Annak, amit mondani fogok, két oka van:
a) nincs időm
b) nincs kedvem/ihletem
Szóval. Úgy döntöttem (már régen, de akinek még nem tűnt fel, gondoltam szólok), hogy szüneteltetem a blogot.
Hogy mikor jövök vissza?
Lehet, hogy a téli szünetben visszatérek, de ha nem, én olyan február elejét mondok. Addigra már második félév lesz, és nem kell (annyira) hajtanom, mert már nem fog a továbbtanulásba számítani.
Köszönöm a megértést, és remélem, nem haragszotok rám, és később is olvasni fogtok. :)
Szeretettel,
moncsi. xx

I'm very sorry coz...

Sziasztok!
Kezdek megnyugodni.
Visszatértek az olvasóim, a kommentek, a megjelenítések. #szeretemazolvasoimat!!!! ♥
Sajnálom, hogy elmaradt a szerdai rész, nagyon sűrű hetem volt. :(
És azért is bocsánatot kérek, hogy ma nem tudok részt hozni. Vendégeink vannak, ezért nincs most időm blogolni, összecsapott részt pedig nem szeretnék.
Szóval szerdán.. ;) 
És végül, felhívnám a figyelmetek a jobb oldalt legfelül található szavazásra. 12 nap múlva dől el, hogy mi lesz az újdonság a blogon!
XOXO ♥

37. rész

Halihó...
Szerintem ennek így semmi értelme. Hiába a sok oldalmegjelenítés (amit amúgy nagyon köszönök!), ha se komment, se semmi tulajdonképpen. Ha ehhez a részhez sem érkezik komment szerdáig, elgondolkozom, hogy érdemes-e folytatni a blogot.
xxx
U.i.: Köszönet a twittereseimnek a segítségért... mikor nem jutnak eszembe megfelelő kifejezések, mindig segítenek :D ♥

Az asztalon egy cetli állt:

Daniellel kb. egyszerre fejeztük be az olvasást.

(Zárójelben megjegyzem, hogy Molly szépen ír.)

Egy percig, nem is mondtunk semmit, csak értelmeztük az olvasottakat. 

'Nektek, és nekünk is jobb lesz így'. Igen. Ilyen szempontból.

Nekem viszont most ismét eszembe jutott Ryan anyja, a házuk, a városunk, meg minden, ami a múltban történt. A francba már, hogy mindenki az én hegeimet szeretné feltépni.....

Viszont egy ettől fontosabb dolog is eszembe jutott.

- Figyu már, Dan... - kezdtem bele.

- Igen? Mondd!
- Ömm... fura kérdés, de még nem tudok róla. Mikor is lesz a temetés?

- Temetés? Ó bassza meg!!!

- Te elfelejtetted a temetést??? - csodálkoztam el.

- Ne haragudj, annyi minden járt az eszemben, és.. Jézus Úristen, még semmit nem szerveztünk meg.

- Te normális vagy? Holnaputánra vártok minden 'vendéget', és még semmit nem csináltál ezzel kapcsolatban? Gratulálok! - korholtam le a barátom.

- Jó, jó, jó, hülye voltam, tudom...

- Nem csak voltál.

- Én is szeretlek ♥ nem segítenél szervezkedni? Mármint telefonálgatni, meg járkálni ide-oda.. hmm? 

- De, persze... De ugye nem most? 

- De, baszd meg, este 7-kor fel fogok hívni egy temetkezési vállalatot... biztosan felveszik.

- Ismered te azt a kifejezést, hogy 'irónia'? - vigyorogtam.

- Hát, azt még gyakorolnod kell - intett le egy kegyes mozdulattal.

- Pssszt van!

- Ereszt a fejed? - kérdezte.

- Igen, basszus, nem tudtad, hogy a fejem helyén egy lufit hordok? Ez az új divat.

- Hát, akkor én ezek szerint elég anti-menő vagyok... - vágott szomorú arcot, de látszott rajta, hogy mindjárt elneveti magát.

- Lám-lám, milyen ódivatú pasim van nekem... Chhh. 

- Ne ciccegj, nem vagyok macska! - mutatott 'karmokat' az ujjaival.

- Cicc, eszünk hát valamit? - mondtam, mihelyt eszembe jutott korgó gyomrom.

- Cicu.. én esetleg vadmacska vagyok, nem cicc.... 

- Jól van, akkor, Wildcat... nem 'Troy' véletlenül a második neved? - röhögtem.

- Nem... Chad.

- Komolyan?

- Nem - nevetett. - Mindenesetre a kajára visszatérve... nem csinálunk valami vacsit?

- De, az jöhet! És mi legyen? Nem lehet Nutella. Abból egyelőre elég lesz.

- Jaj, ne már.. egyre jobban ismersz.

- Tudod, ez már csak egy hátrány, ha az embernek barátnője van... - kacsintottam.

- Okay, boss... - röhögött. - Melegszendó? - nézett rám ragyogó szemekkel.

- Benne vagyok. Ööö... teát tudsz főzni?

- Természetesen. Milyen teát kér a hölgy?

- Hmmm... Van zöld teátok?

- Igen. Egy zöld tea rendel.

- Köszönöm.. Én addig megcsinálom a szenyát. 

- Oké.

Még egy csomót beszélgettünk a konyhában is, és mikor kész lett a vacsink, felvonultunk a zöld teákkal meg a kajával Dan szobájába, és vacsi közben megnéztük A halott menyasszony c. filmet. Nekem tetszett. :)

36. rész

Hahó mindenki!
Szomorúan kellett belépnem a blogger oldalamra. Egyetlen megjegyzés sem érkezett az előző részhez, pedig oda vártam a legtöbbet... Hisz abban volt a legnagyobb fordulat. :( 
Gondolom, hogy nem ilyesmire számítottatok, hanem, hogy mondjuk Ryan meg Stella jártak régen, vagy ilyesmi, de az olyan sablonos lett volna... Nem tetszett?
Sajnálom, ha csalódást okoztam. Azért hoztam egy részt, ha még érdekel titeket.
xxx
U.i.: Jobb oldalt felül találtok egy szavazást az újdonságokról, kérlek, voksoljatok! :)

A düh-kitörésem idején csorgott a könny a szememből, mint a vízfolyás. A könnycseppek táncot jártak az arcomon, a hajam hébe-hóba állt, össze-vissza huzigáltam a pizsim ujját, ami végül a háromszorosára nyúlt, és meg sem tudtam szólalni. A régi emlékek, a sokk, a felismerés sokkja, hogy ismét egy árulóval élek egy házban... Kicsit feladta a leckét az elmémnek. Kicsit nagyon.
Mindeközben ott volt egy kihagyhatatlan szempont, hogy Dan hűségesen karolt át, húzott magához védelmezően. Nem szólt semmit, de a pillantásaiból éreztem, hogy mit gondol. Haragudott Ryanre, ugyanakkor nem akart egy veszekedést a családban. Ott ült mellettem, nem állt fel, nem rohant el, hogy behúzzon neki egyet, és még a hajóra sem rohant vissza. Nem tett semmit, csak csendben simogatta a fejem, és ezzel sokkal többet tett, mintha agyba-főbe verte volna Ry-t. Én - szerelmem kifejezése képpen - szorosan belefúrtam a fejem a pizsijének a vállrészébe, és beszívtam a tusfürdőjének az illatát. Néha-néha felpillantottam rá, csordultig könnyes, fényes szemekkel, és örömmel nyugtáztam, hogy nem aludt be, nem játszik a telefonján, és nem is nyomta be titokban a tévét. Réveteg tekintettel meredt maga elé, mikor fel-felnéztem, rám mosolygott. 'Többet mond minden szónál' ez a mosoly, akárcsak a Raffaello. Apám emléke nagyon felkavart, az elmúlt napokban nem is gondoltam rá... azóta sikerült kikerülnöm a sírást, mióta a hajón vagyok/voltam. Mikor még otthon voltam, az éjjeli szekrényemen volt egy kép sima fa keretben, amin még kb. 3 éves vagyok, és Anyu meg Apu között állok, ők leguggolnak hozzám, és úgy öleljük egymást. Ahányszor rápíllantottam arra a fényképre, mindig felötlöttek bennem a régi szép dolgok, és gyakran sírtam emiatt. Nagyon szoros kapcsolat fűzött Apához... és az ember ezt már csak akkor érzékeli leginkább, amikor már nincs mit érzékeljen... Ilyen ez a halál. Szomorú, gonosz, az emberek érzéseit semmibe vevő. Nem is filozofálok tovább, mert az lesz a vége, hogy megint elsírom magam. Ja, nem. Már sírok....
Fogalmam sincs mennyi ideig ültünk egymás mellett szótlanul. Valószínűleg több, mint egy órát. Mégsem éreztem magam kellemetlenül, mintha mindenképpen társalognunk kellett volna, vagy ilyesmi. Dan valószínűleg tudta, mit érzek, és ezért nem is szólt semmit, és én is tudtam, hogy mit érez. Hisz ő is most tapasztalja meg az édesanyja hiányát... Ez is óriási veszteség. Pontosan ugyanakkora, mint nekem volt anno Apué. Megtörve a csendet, én szólaltam meg először:
- Danie... Mondhatok valamit?
- Persze, mért ne mondhatnál? - mosolyodott el kedvesen.
- Na jó... Szóval. Köszönöm, hogy mindig mellettem állsz. Köszönöm, hogy támogatsz, holott nekem kellene támogatnom téged, hisz most a te anyukád miatt vagyunk itt. Kicsit önzőnek is érzem magam emiatt. Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy velem, nem rohantál el, nem hagytál el és társai. Köszönöm, hogy.. hogy vagy nekem! (írói megjegyzés: kicsit nyálasabbra sikerült, mint terveztem, bocsi annak, aki nem szereti az ilyeneket!)
Daniel nem mondott semmit, csak még szélesebbre húzta mosolyát, és forrón megcsókolt.
Ismét csend következett. Ez csak néhány percig tartott.
- Hány óra van egyébként? - kérdeztem.
- Szerintem nem szeretnéd tudni - nyomta meg a telefonja feloldógombját, az én szemem pedig elkerekedett, mikor megláttam az időt. 18:41. Ilyen sok idő telt el?
- Szerintem sem szerettem volna tudni... De már mindegy. Tényleg ne haragudj, hogy így telt miattam a délutánod.
- Ugyan már... Szerinted most még keljünk fel? - röhögött fel hitetlenül Dan.
- Én már ugyan fel nem öltözöm... De azért innen kimászhatunk, nem? - céloztam arra, hogy még mindig az ágy szélén ültünk.
- Persze... Nem vagy éhes?
- De, eléggé. Mit eszünk?
- Fogalmam sincs, ami van - szállt le az ágyból, és húzott maga után.
A konyhába érve egy cetlit találtunk az asztalon...

35. rész

Halihó!
Nem ilyenre terveztem ezt a részt, kicsit furára sikerült, de egye kutya, remélem tetszeni fog... Még annyit, hogy végre kiderül a nagy titok... :O
Mindenesetre nem tudom, hogy ki olvasgatja a blogom sokat az Egyesült Államokból, illetve Ukrajnából, de mindig nagyon sok megjelenítést látok onnan, és ennek nagyon-nagyon örülök! :)
Jó olvasást!
xoxo

 Veszekedés. Hangzavar. Akármerre nézek, mindenki kiabál velem. Senki nem szeret engem. Akármerre indulnék, lábam nem visz... Nem tudok mozdulni. Földbe gyökereztem. Hiába kiabálok, mindenki csak leordítja a fejem... Senki nem véd meg. Mindenkitől félnem kell. És akkor... ott jön az a bizonyos autó. Nem, tűnj el innen! - gondolom. Nem történhet meg még egyszer ugyanaz! Már hiába akarok kiabálni, nem jön ki hang a torkomon. A kiabáló alakok egyre közelítenek felém. Nagyon félek. Talán meg akarnak ölni. De akkor miért van itt az autó? Mi történik velem?

Ziláltan ébredek. Leizzadtam. Daniel árgus szemekkel figyel, mikor rápillantok, abbahagyja a karom rázogatását, majd megsimítja a fejem. Mi történt? - tátogom, de hang nem jön ki a torkomon. Nem tud kijönni, hiszen még erre sem vagyok képes. Teljesen megzavart ez az álom.
- Stella, minden rendben? Álmodban kiabáltál.
- Daniel! - húztam magam mellé. - Daniel, Úristen, annyira örülök, hogy itt vagy!
- De hát Stella, el sem mentem!
- Tudom. De ott volt Ryan... meg az anyja! És az autó... és.. várjunk csak, mit kiabáltam?
- 'Ne tegyétek újra ezt!', valamint 'Nem történhet megint ez', esetleg 'Segítség' és hasonló kiáltásokkal ébresztettél.
- Ne haragudj, nem akartam, hogy miattam felkelj! Csak rosszat álmodtam.
- Sejtettem. Viszont, mit keresett az álmodban Ry? És ki akart elütni? Vagy mi van?
- Dan... Úgy érzem, itt az ideje, hogy végre mindent elmeséljek.
- Ahogy gondolod - biztatott.
- Szóval. Honnan is kezdjem? Ryan anyja és az én anyukám nagyon jó barátnők voltak. Ezért keresztben voltak keresztszülők: az én keresztanyám a Ryan anyja, az én anyukám pedig Ry keresztanyja volt.
- Értem. De akkor miért van köztetek ilyen fura viszony?
- Ne szólj bele, kérlek. Így is nehéz visszaemlékeznem.
- Rendben, lenyeltem a kulcsot.
- Én is így gondoltam. Na szóval. Mindig nagyon sokat voltunk együtt, szinte minden második délutánt, a hétvégéket folyton együtt töltöttük. Ryannel már kiskorunktól kezdve nagyon jó barátok voltunk...Más választásunk nem is igazán lett volna. Együtt játszottunk, aztán együtt tanultunk, később pedig együtt írtunk puskákat. Mindez eltartott a 8.-os ballagásom napjáig... De aznap minden megváltozott. Természetesen ők is meg voltak hívva a ballagásra. Anyáék akkor már rég elváltak, szóval külön érkeztek. Baráti viszonyban maradtak, ezért nem volt gond, hogy mindketten egy helyen lesznek. Apa épp egy zebrán jött át, a ballagóra készülve, amikor... Amikor jött Ryan és az anyja (az ő apja már meghalt, mikor az anyukája terhes volt), és elgázolták aput. Keresztanyu és Apu kapcsolata soha nem volt felhőtlen, hisz Keresztanyu már a kezdetektől fogva ellenezte Anyuék házasságát.. bár végül neki lett igaza. Soha nem gondoltam volna arra, hogy ilyet tenne Apuval. A balesetnek máig sincs tettese, mivel egy biztonsági kamera felvétele nem volt elegendő bizonyíték. Én mondjuk így ismerem sztorit, valamint, hogy Ryanék lefizették a bírót, de ezen már kár rágódni. Mindenesetre Apu nem jött el a ballagásomra, ami miatt végigsírtam az egészet... Keresztanyuék pedig ott hagyták a zebrán, élet-halál között. Néhány járókelő hívta a mentőket, akik már nem tudtak rajta segíteni. Az orvosok szerint, ha néhány perccel hamarabb kezdik az újraélesztést, elkötik a lábát, és dokit hívnak hozzá, még meg tudták volna menteni. De nem, ők ott hagyták, erkölcstelenül.... És a legszörnyűbb, hogy utána be sem ismerték a tettüket... Soha többet nem beszéltem azóta se Ryan-nel, se Keresztanyuval. Anyu is megszakította velük a kapcsolatot... Hiába az exférje, mégis nagyon szoros barátságban voltak. Őt is mélyen érintette ez az egész sztori. Szóval miattuk kerültem csonka családba... - fejeztem be végül, szipogva.
- Szipogi őrmester... .Nem is tudom, mit mondjak. Először is, óriási részvétem Apukád miatt. Épp most élem át, milyen érzés ez... Az viszont, amit Ryanék tettek.. megbocsáthatatlan. Már értem, miért nem kedveled annyira a srácot.
- Valami  baj van? Sírást, meg kiabálást hallottunk, nem tudtuk, hogy mi van - jött be.. az épp emlegetett fél.
- TŰNJ EL INNEN! MIATTAD VAN MINDEN! SOHA TÖBBÉ NEM AKARLAK LÁTNI, TE MOCSKOS DISZNÓ! - ordítottam teljes szívemből. És nem, ez nem a feszültség vagy az idegesség volt. Ez a színtiszta igazság....

34. rész

Ahoj mindenki! :)

Köszönöm a statisztikákból megtudottakat, átléptük a 2500 megjelenítést... igazán köszönöm <3

Szerda lévén, itt az új rész.. Élvezzétek :)

xxx

Mikor 'hazaértünk' (már ha nevezhetek egy ilyen helyet hazának...), leültünk a nappaliba. Dan a kanapén foglalt helyet, és maga mellé húzott, majd felém fordult. Nem tudom, miért, de nekem különleges hangulatot idézett elő az egész. Kettecskén, meghitten, bizalmasan. 

- Nagyon haragszol Molly-ra?

- Kicsit. Bizonyos szinten megértem, hogy így jön ki rajta a feszültség, na de azért nem az én fejemet kell leordítani. És ezek szerint gondolom nem is volt alaptalan, ha ez jött ki belőle. Szerintem tényleg így gondolja.

- Dehogy gondolja így, Stella!
- Danie, ne beszélj csacsiságokat. Ha esetleg neked mondott is olyat, hogy kedvel, ilyesmi, szerintem csak azért tette, hogy jobb kedved legyen...

- Ki ismeri jobban? Az én ikertestvérem. Biztos, hogy nem mondana rád semmi rosszat józan állapotban.

- Molly-t te. Én viszont Ryan-t, és a pillantásából megértettem, hogy ő tudja, hogy Molly tényleg csak egy senkinek tart.

- És ha tényleg így van? Én akkor is szeretlek...

- Én is, nagyon... De ez így nem mehet tovább.

- Hé, hé, hé, álljunk csak meg egy pillanatra. Szóval hogy is van ez a Ryan-Stella sztori? Nem menekülsz előlem... Most már nagyon kíváncsi vagyok.

- Daaaan... Nem lehetne ezt máskor? Nagyon fáradt vagyok, én nem vállalok be még egy ekkora 'megpróbáltatást'.

- Oké. De egyezzünk meg. Este mindenképp elmondod, ha esik, ha fúj, ha beszakad a föld...

- Jó, nem kell folytatnod, megértettem. Akkor lepihenhetek?

- Persze. Menj nyugodtan, én is megyek mindjárt.

Bólintottam, majd fölballagtam Daniel szobájába. Gyorsan átvettem a pizsim, és befeküdtem az ágyba. Már nem hallottam, mikor Daniel feljött, szerinte már réges-régen legszebb álmaim szigetén jártam. 

Arra természetesen miért is ne ébredtem volna fel, hogy Ryan és Molly hevesen vitázva csapják be az ajtót?

Valami ilyesmi volt:

- De Molly, mit nem értesz meg azon, hogy Stella semmi rosszat nem tett ellened? 

- Ellenem nem. De hiába tagadod, tudom, hogy több volt köztetek, mint ez az anyukád-anyukája dolog. 

- Hányszor magyarázzam még el neked? Semmi nem történt. 

- Egyszer sem.

Elmondta neki. Na de egy kórházban? És ennyi idő alatt? Most vagy én aludtam ilyen sokat, és már ennyi idő eltelt, vagy.... izé. Nem tudom megérteni a férfiakat. Az egyetlen nyugtató az volt, hogy mikor a másik oldalamra fordultam, Dan békésen szunyókált mellettem. Éreztem, ahogy veszi a levegőt, ahogy szuszog, láttam, hogy ő is totál fáradt lehetett már. Közelebb akartam hozzá bújni, de ekkor ő kinyitotta a szemét és átkarolt. Valami olyasmit suttogott, hogy 'Aludj nyugodtan, mert szeretlek'... <3