28. rész

Sziasztok!
Itt a 28. rész, amihez olyan sok hozzáfűznivalóm nincs is, csak annyi, hogy remélem, nem erre számítottatok... Úgy értem, remélem, nem lett sablonos a történet, bár még nem sok derül ki a mai bejegyzésből :)
Enjoy the new chapter! (mostanában azért írok legalább egy mondatot angolul, mert angolt kellene tanulnom ezzel is a 'nyelvtudásomat' gyarapítom, ami kell a nyelvvizsgához :D)
xxx

Alig néhány centire álltunk egymástól. Szemtől szembe. Nagyon régen láttam már ezt a szempárt... Aminek megvan az oka. Nagyon sajnálom, hogy minden így alakult, és akkor, amikor történtek ezek a dolgok, úgy gondoltam, nem fogok tudni így élni. Nélküle. Nélkülük. Fontos részei voltak a mindennapjaimnak, és egyszer csak vége lett... Aztán már kezdtem kiheverni. És most újra itt áll, előttem, és engem néz. Ahogy egy ikerpár is gyanúsan méreget minket. Áááá. Csak az én életem olyan, mint egy rossz, teljesen nyálas, idióta film?! Váá.
Kínos csend telepedett ránk. Én csak szemeztem vele. Nem tudtam, és nem is akartam hogy reagálni a látványra. Ha kíváncsiak valamire, majd megkérdezik. Éreztem magamon Daniel és Molly hasogató pillantásait. Éreztem, hogy majd' szétesnek a kíváncsiságtól. Kérdően mértek végig mindkettőnket. De ez nem számított. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem.
- Jó, én ezt nem bírom tovább - mondta Daniel, néhány hosszúnak tűnő percecske után. - Ti mégis honnan a francból ismeritek egymást??? Most rendezzek én is olyan jelenetet, mint te az előbb Molly-val kapcsolatban? - nézett rám, mire én elszégyelltem magam. Istenem, de egy idióta vagyok!
- Mi van velem? - kapkodta a fejét Molly köztem és Dan között.
- Hosszú - szólaltam meg, hosszú idő után először. - Majd Ryan elmondja neked a saját verzióját, mert két különböző szemszögből tudjuk ezt az egészet. Fogalmam sincs, mit mondhatnék.
- Stella... Szerintem sokkal jobb lenne, ha végre megbeszélnénk már ezt az egészet. Meg egyébként is, ennyi idő után inkább örülnünk kéne, hogy látjuk egymást - mosolyodott el Ryan.
- Örülnünk KÉNE, csak nem itt, nem most, nem ilyen okból, és nem ilyen körülmények között kéne találkoznunk. Röviden ennyi - kaptam el a tekintetem, és kezdtem megérezni azt a hajj-de-ismerős-már-hiányzott-keserű szájízt. Nem tudtam, pillanatnyilag mi kell még az életembe. A barátom frászt kapott tőlem, mikor az anyja meghalt, és az apja kórházban van. A barátom tesója szintén meglepődött, talán egy idétlen kis ribancnak tart most. Mert azokból, amit most megtudtak, valószínűleg az jön le, hogy mi együtt voltunk valamikor... Pedig közel sem.
- Örülnünk kéne... - ismételte meg újra. - Kéne. - régen is utáltam, mikor minden fontos mondatot elismételt 3-4-szer. És ha lehet, ez még jobban feltépte a régi sebeket...
- Tudjátok mit?! Én feladom, hogy valaha is megértselek titeket. Ha akarjátok, majd elmondjátok - mondta Molly.
- Ebben egyet értünk - szólt Danie. - Abban meg, gondolom, veled értek egyet, Stella, hogy rám fér egy zuhany. Gyere, megmutatom a házat, meg a szobám. - ragadta meg a kezem. Ettől a mozdulattól ösztönösen elmosolyodtam. Talán nem haragszik rám... Legalábbis nagyon remélem.
A nappaliból kiérve végigmentünk a folyosón, magunk mögött hagyva Ryan-éket. Megnéztem a konyhát (tök jól felszerelt, majd jókat lehet itt főzőcskézni:)), aztán felmentünk az emeletre. Az emelet egyszerűen... wow. Még a földszinttől is nagyobb, pedig az a nappali igencsak méretes. A lépcső a folyosó közepére vezet. A folyosó két végén található két fürdőszoba (legalább nem állunk sorba reggelenként, hah), mindkettőtől egyenlő távolságra egy-egy szoba. Középen még egy ajtó volt, pont a lépcsővel szemben. Benéztünk ide is, de láttam, hogy Daniel nehezen bírja tartani magát (Tom és Mariah szobája lehetett), ezért hamar mondtam, hogy menjünk, mert kíváncsi vagyok a többi szobára. Először benéztünk a Molly(ék) szobájába, ami balra található a lépcsőtől. Tipikus lányszoba.

Nekem nagyon tetszett. Ízlésesen van berendezve, szépek a bútorok, stílusos! Talán kicsit kislányos, de ez is Molly jókislányos imidzsét tükrözi.
Ezután benéztünk a két fürdőbe. Tiszták, szépek, bár nem igazán tudom, mit lehet elmondani egy fürdőszobáról. Van benne zuhanyzó, meg mosógép, meg ilyen normális dolgok. :D
Ezután véget ért a kínzás, és benyitottunk Danie szobájába, ahol nagyon úgy tűnik, hogy aludni fogunk:

Valahogy nem erre számítottam. Minden a helyén, tisztaság uralkodik. Nem tudom, miért, hisz Dan a hajón is rendben tartja a dolgait, de egy csatatér-szerű helyiséget vártam. Szennyes ruhákat a szekrény tetején, párnákat a földön, mindenfelé játékkonzolokat és ki tudja, hány éves kajákat. Talán még pucér nős és motoros képeket is elképzeltem a falon. Már felkészültem a legrosszabbra is, hogy takarítanom kell, ehhez képest bejövünk egy szobába, ahol minden milliméterre pontosan a helyén van. Wow.
- Bocs, de ezt muszáj megkérdeznem. Te itthon is ilyen rendes vagy, vagy megkérted Mollyt, hogy takarítson ki? - vigyorogtam rá, miközben ledobtam magam az ágyra.
- Hát, ennyire azért nem vagyok tisztaságmániás - mondta. - De általában nincs túl nagy káosz nálam.
- Te illúzióromboló! - nevettem, és hozzávágtam egy párnát, mikor lekucorodott mellém az ágyra. Dobásomat egy csókkal jutalmazta... Vagy kettővel... :)
- Figyelj, Danie. Én elmegyek zuhanyozni, utána meg te, és ígérem, utána mindent elmondok. Mármint, hogy honnan ismerem Ryan-t - pillantottam rá megilletődve.
- Rendben van, szerelmem. De, csak ha tényleg el akarod mondani. Én nem sürgetlek - ajándékozott meg azzal a pimasz féloldalas mosolyával. Húúú, megértőbb, mint gondoltam.
- Én szeretném elmondani. Tényleg. Nem szeretnék titkolózásban élni. Főleg nem melletted! :)

27. rész

Az út nem tartott tovább egy negyed óránál. Mondjuk 10 perc alatt is ott lehettünk volna, húzós bőrönddel elég nehéz közlekedni :)
Danielék háza egy egyirányú kicsi utcában van. A környék egyből bevéste magát a szívembe: tiszta, sehol semmi szemét, rendezett udvarok/kertek, aprócska házak, olykor-olykor egy-egy nagyobb családi ház, ahonnan kiszűrődik egy pici baba sírása, vagy éppen, hogy 'add vissza a Barbie-mat!'... :) Teljesen idilli környék. Öreg koromra szeretnék ilyen helyen élni.. Annyira aranyos.
A házuk egy normál méretű családi lakás. Van egy kis kertjük, meg egy földszinti teraszuk, ahol székek sorakoznak egy asztal mellett. A kertben már messziről kiszúrtam a grillsütőt, néhány fatörzs alsó részét, amik körülötte álltak, és várták a vendégeket. Nem hiszem, hogy most ki fogjuk próbálni, hisz nem bulizni jöttünk... De ha még egyszer jövök ide (már pedig nagyon remélem, hogy fogok), biztos vagyok benne, hogy ráveszem Danielt, hogy sütögessünk. A ház földszint + emelet nagyságú, de később észrevettem, hogy egy tetőterük is van. A falak halvány sárga színűre vannak meszelve. Még be sem léptem, de a szívembe zártam ezt a helyet... igen, ezt a helyet. Ezt különösen.
Mikor beléptünk a kapun, kezdtem kicsit megszeppenni, de végül rájöttem, hogy ha Molly Daniel ikertesója, akkor biztos szimpi lesz, hiszen Dan-t imádom. :) Már csak a barátjától paráztam kicsit, de ez nem tántoríthatott vissza!
- Felkészültél, mehetünk? - kérdezte Dan, mikor felléptünk mind a három lépcsőn, ami az ajtóhoz vezetett.
- Természetesen - mondtam, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Ezt mért kaptam? - nézett rám ellenállhatatlan mosolyával.
- Mert szeretlek - válaszoltam, végül én is elmosolyodtam a következő mondata hallatán.
- Én is téged. Nagyon - hallottam, és egy picit hosszúra sikerült csókot is kaptam.
- Danieeeel! Gyertek már befelé, annyira kíváncsiak vagyunk a barátnődre!!! Ja, bocsiii, ha bezavartam, de ne most és ne itt andalogjatok már - mért végig Molly (gondolom).
- Molly! Szia, tesó - mondta Danie, és megölelte Mollyt. - Molly, ő itt Stella Legend, a barátnőm, de ezt már gondolom említettem - vigyorodott el.
- Szia, Stella Legend vagyok - nyújtottam kezet, mert, gondoltam, ezt így illik.
- Szia Stella. Molly Standup vagyok, de gondolom ezt is hallottad már - itt szúrós pillantásokat vetettem Danre. - Jaj, ne viselkedj már így, nem vagyok még negyvenéves - röhögött fel, a kézfogásra célozva. - Gyere ide, hisz a családban vagy! - tárta szét a karját Molly. Aranyos lánynak tűnt, azonnal megkedveltem, szóval nem éreztem kényelmetlennek a helyzetet. - Gyertek már be! - invitált be minket.
A házba belépve, még jobban elcsodálkoztam, már ha ez lehetséges. Óriási! Kívülről sokkal kisebbnek tűnt, de belülről... woow. Egy kis előszobában találtam magam, de a folyosó végén látni lehetett egy nagy nappalit, óriási plazma tv-vel, ami épp be volt kapcsolva, fehér bútorral, hifivel, meg mindennel, ami szem-száj ingere. Tőle jobbra nyílt az étkező, ami amerikai konyhaként volt megoldva, tehát csak egy pult és bárszékek választották el egymástól a két helyiséget. Láttam egy lépcsőfeljárót is, ami az emeletre vezethetett.
Mikor jobban megfigyeltem a nappalit, miközben bementünk, hátulról észrevettem egy jó vágású, Mollytól 1-2 évvel talán idősebbnek tűnő srácot, aki épp a kanapén terpeszkedett. Mikor meghallotta, hogy jövünk, azonnal felpattant, gondolom, hogy bemutatkozzon... Csak erre nem volt szükség. Sajnos. Ha lehet, még jobban meglepődtem a látványtól, mint lehetett volna... És nem jó értelemben. Bár, ha jól láttam, mikor észrevett, ő sem repesett az örömtől...

26. rész

Sziasztok!
Hazaérkeztem, újra itt vagyok, új bejegyzéssel! Nagyon jól éreztem magam, óriási volt a tengerparton! Most akkor írjam azt is, hogy leköptem egy görög adoniszt Metaxával?! Nem, nálam ez egy átlag nyaralás... :D
Talán picit hosszabb rész lett, minden a többi, de remélem, ez nem gond! Talán kicsit furcsálljátok az időpontot, de nekem ilyenkor jön az 'ihlet'. :)
Megjegyzésként ideírom azért, hogy Molly (:)) bekerült a 'Szereplők' nevű legeslegelső bejegyzésbe, illetve az oldalsó részen is megtaláljátok a szereplőknél. 
Élvezzétek még ki ezt a kis nyarat, a fejezethez pedig jó olvasást!:)
xxx

- Dan, ez meg ki volt? Ki az a Molly?
- Stella, Molly...
Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot. Nem értem miért, de egyből arra következtettem, hogy Molly a barátnője volt. Lehet, hogy ez csak paranoia, de ez van.
- Ne is mondd tovább. Az exed, igaz? Felhívtad, hogy a városban vagy, meg minden, csak bezavartam, mi? Kösz szépen - mondtam, és már éreztem, hogy könnycseppek folynak végig arcomon. És valahogy nem tudott érdekelni, hogy lefolyik a sminkem. Mi van akkor? Daniel úgyis még mindig Mollyt szereti...
- Stella, várj.. Hadd fejezzem már be! - mondta Daniel, tekintete az enyémet kereste, de én lehajtott fejjel próbáltam elfordulni tőle, mikor megsimogatta (volna) az arcom.
- Nem, Daniel, kérlek ne! Már így is nehéz beletörődnöm, hogy még mindig Mollyt szereted, de hát sajnálom, hogy nem voltam neked elég jó, vagy talán csak a hajóra kellettem neked... Ne haragudj, de én most nem tudlak megérteni, bármennyire is empatikus tudok lenni...
- Még jó, hogy szeretem Mollyt, baszd meg! Molly az ikertestvérem, de idióta! - fordította maga felé az arcom, amit ezúttal hagytam. Szinte lefagytam a sokktól. Az ikertestvére? Aúcs. Öngól. Nekem. Arcán semmi érzelmet nem láttam, de mikor belepillantottam óriási íriszeibe, láttam, hogy a szeme sarkában igazából mosolyog. Én idióta! Mért kell nekem mindig egyből rosszra gondolni?! Hát persze, ismerhetném már ennyire, hogy nem menne vissza az exéhez... Nem is értem, honnan jött ez a hülye gondolat.
- Jaj, Dan, ne haragudj, annyira idióta vagyok! Nem tudom, miért jutnak eszembe mindig ilyenek... Én azt hiszem, hogy... izé. Hogy... na. Úgy gondolom, lehet, hogy egy kicsit... picit... talán... szóval... jaj.
- Mondd ki! - mosolyodott el.
- Jaj, úgy is tudod, hogy mire gondolok, miért kínzol még jobban? - vettem fel vele a szemkontaktust újra, és rájöttem (sokadszor is), hogy mennyire szeretem... Pedig még csak pár napja ismerem.
- Mert élvezem.. Szóval, mit gondolsz, te egy kicsit..?!
- Na, jól van, na. Egy picurkát talán - igyekeztem a hangsúlyt megnyomni. - ismétlem, talán.. fél... - ilyen szerencsém még életemben nem volt. Nem kellett kimondanom a szót, mert 'idilli' jelenetünket a fiatal orvos szakította meg, aki az imént Tomot vizsgálta.
- Daniel Standup? - vizsgálta végig szemével Danie-t, majd engem.
- Igen, én vagyok. Hogy van az apám?
- Jó napot, Dr. Bunch vagyok.
- Tegezzen nyugodtan, csak mondja már, az Isten szerelmére, hogy van az apám? Ne haragudjon, nagyon izgulok érte... - idegbetegeskedett Dan, pedig ez a néhány másodperc már tényleg nem segít semmin.
- Rendben, Daniel. Az apád most éppen elaludt, adtam neki egy nyugtatót. Bekötöztük a sebét, még kb. 5 napig cserélni kell a kötést, utána pedig elég lesz bekenni egy kenőccsel, majd mindjárt fel is írom neki. Ma még benn tartjuk megfigyelésre, de este hazamehet, de minden reggel kötözésre kell jönnie. A részleges amnéziájával kapcsolatban, vissza kell jöjjenek az emlékei. Sok ilyen beteget láttunk már, a legtöbbjük egyik éjjel megálmodta az emlékeit, vagy csak úgy egyszer bevillant valami az agyukba. Reméljük, hogy az apja esetében is így lesz. Amennyiben egy héten belül nem jönnek vissza a fontosabb emlékei, és ha jól tudom, emlékszik néhány dologra, de nem jól, szóval ha ezeket a dolgokat sem tudja nagyjából helyükre tenni, akkor jöjjenek vissza, és elvégzünk pár vizsgálatot. Ha valami rendellenességet találunk, majd jelezzük, és gondoskodunk a megfelelő kezelésről, ha pedig minden értéke rendben lesz, akkor meg kell kezdenetek elmondani neki az egész történetét, már amennyire tudjátok. Annyit még édesapád is elmondott, hogy egy bizonyos hajó kapitánya volt. Ez igaz?
- Igen.
- Remek, ezek szerint a szakmai memóriája nem sérült. Ha minden oké lesz vele kapcsolatban, de az emlékei nem is jönnek vissza, ettől függetlenül dolgozhat, mert a szavaiból úgy vettem ki, hogy még érti a dolgát.
- Azért reménykedjünk a legjobbakban - mosolyogtam a doktorra. - Egyébként Stella Legend vagyok, Daniel barátnője - mutatkoztam be, mert ezt még nem sikerült eddig.
- Örülök, Dr. Bunch vagyok, de hívjatok egyszerűen David-nek! - villantotta meg fogsorát.
- Oké, David - szólt Danie. - Előreláthatólag tudod valamennyire, hogy apám meddig alszik?
- Hát, a nyugtató elég erős fajta, szóval még vagy 4-5 órát biztos.
- Az igen! Akkor addig hazamegyünk, jó? Ti gondolom tudtok rá figyelni.
- Persze, menjetek csak, pihenjetek ti is kicsit, úgy látom, rátok fér - mondta David. Ja, igen, időközben el is felejtettem milyen látványt nyújthatok. Kisírt szem, az arcomon végigfolyó smink, gondolom a hajam sem lehet százas, és még parfüm sincs nálam. Semmi kétség, nem nyernék szépségversenyt...
- Oké, Stella, indulhatunk? - nézett rám Daniel azzal az ellenállhatatlan féloldalas mosolyával.
- Persze. Szia, David.
- Helló! - köszönt Dan is.
- Sziasztok! - intett, majd elindult a folyosó vége felé.
Már eddig is furdalt a kíváncsiság, de már végképp kitört belőlem, ami eddig a szívemet szúrta:
- Jól van, Danie, ezt nem úszod meg! Mégis miért nem mondtad, hogy van egy ikertestvéred?
- Sosem kérdezted.
- Ha-ha, nagyon vicces! De akkor is... ez annyira hihetetlen! Egy másik Dan, lányban! Wooow. Egyébként is, számomra ez a kérdés mindig kimarad egy ismerkedés során, hiszen nálam egyértelmű, hogy egyke vagyok, nekem az a fura, ha valakinek tesója van.
- Jól van, te kis egyke, gyere, bemutatlak Mollyéknak.
- Éknak? - emeltem ki az utolsó szótagokat. - Hányas ikrek vagytok ti? - néztem rá olyan furcsán, amennyire csak tudtam.
- Nyugi, nincs több tesóm - röhögte el magát. - Mollyra és a barátjára gondoltam.
- Ja, úgy már mindjárt más - mosolyodtam el, majd kézen fogva elindultunk ki az épületből, magunk után húzva a bőröndöt, kezemben az utazótáskámmal...:)

25. rész

Sziasztok!
Hétfőn újra elutaztam 10 napra, de itt van wifi, szóval megpróbálok majd 1-2 részt írni :)
Let's read...
xxx

- Uram, kérem nyugodjon meg - hallottuk egy távoli hang szavát. - Az édesapja velem van a mentőnél, csak fertőtlenítettem a sebét. Bár ő kevésbé akarta ezt... - szegezte ránk a tekintetét a másik mentős és megvakarta a homlokát.
- De ugye jól van? - kérdeztem aggódva.
- Persze, csak kicsit mély a seb - itt hallottam, hogy Daniel hangosan felsóhajt. - Szóval jó lenne, ha minél hamarabb a kórházba érnénk.
- Értem, máris hozom a csomagokat, és indulhatunk - mondta az én lovagom.. :)
Pár perc múlva odaért a betegszállító autóhoz (ami időközben érkezett, a mentősök hívták), amiben már én ültem, Tom-mal. Párszor még elküldött 'haza' 'aludni' 'az ágyikómba', de mikor látta, hogy semmi esély rá, hogy én most onnan megmozduljak, vagy esetleg válaszoljak, feladta.
- Fiam, mit keresel már megint itt? Hagyd békén a kislányomat, kicsi ő még hozzád - simította meg a vállam kedvesen, csak nem igazán a megfelelő pillanatban. Hát, nem gondoltam volna, hogy a főnököm egyszer 'kislányom'-nak fog nevezni.
- Kérlek, Apa, most az egyszer bízz bennünk. Mindent megteszünk érted, hogy rájöjj, nem ő a 'kislányod'.
- Ne feleselj velem, kisfiam! Fiatal vagy te még ahhoz, hogy parancsolj nekem!
Dan erre egy szót sem szólt.
- Egyébként most hova megyünk, ha szabad tudnom? - nézett rám kérdőn Tom.
- Haza. Hozzátok. A kórházba. Vagyis..izé.
- Haza megyünk, Apa, és téged ellátnak a kórházban, én meg intézem Anya temetését. - mondta Daniel.
- Meghalt az édesanyád? Nem is tudtam. Részvétem - mondta Tom.
Ezt nem egészen akartam elhinni, mert hát, Mariah egyébként is a felesége. Vagy erre sem emlékszik?
- Apa, ő a feleséged volt. Ez sem rémlik? - mondta Danie.
- A feleségem!!! Őt meg ott hagytuk az állomáson! Azonnal menjünk vissza érte, követelem! - hát igen, nem hiszem, hogy emlékezne a részletekre...
- Hölgyem, uraim, megérkeztünk a kórházba, ahogy kérték. Kérem, menjenek ezen a folyosón - mutatott egy ajtót. - végig, aztán jobbra, és a második ajtónál menjenek be, akár kopogás nélkül. Egy orvos már várja Önöket. - mondta a sofőr, Dan meg egy kis pénzt csúsztatott a zsebébe, aki ezt hálás pillantásokkal fogadta.
- Én is menjek? - kérdezte Tom. Látszólag nem értette, mit keresünk itt.
- Természetesen, hisz miattad vagyunk itt - mondtam.
- Miattam? - nézett körbe vészjóslóan, de senki nem válaszolt neki. Mit mondjunk? Hogy a felesége meghalt, én nem vagyok a lánya, ő meg egy véres sebbel részleges amnéziával fog egy kórházban feküdni? Ja, és hogy nem is tud semmit a fiáról? Neeeem, inkább marad a régi jó barátunk, a hallgatás.
Elindultunk a kórterem felé, ahol valóban egy fiatal srác várta Tom-ot, és azt kérte, hogy csak ő menjen be, egyedül. Ezt mi nem bántuk, már egy ideje picit kínos volt a csönd.
Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy Daniel telefonálni készül.
- Kit hívsz? - kérdeztem.
- Mindjárt elmondom - tátogta, mert időközben felvették a telefont. - Szia, Molly! Daniel vagyok. Igen, már hazaérkeztünk. Hát, ami azt illeti, nem túl jól. Apa kórházban.
- Micsoda? - hallottam egy rémült kiáltást, a telefon túlsó végéről. Gondolom, váratlanul érte a hír Molly-t (?). Az meg vajon kicsoda?
Daniel még elmagyarázta, hogy mi történt, és letette a telefont. Ja, még valamit a temetésről is beszéltek.
- Dan, ez meg ki volt? Ki az a Molly?
- Stella, Molly ....

24. rész

Sziasztok!
Örülök, hogy egyre többen/többet nézitek a blogot, és mivel már négyen is kérdezték (facebook&twitter), hogy mikor jön az új rész, megírtam most. Remélem nem tükrözi annyira a kedvemet (nosztalgia hangulat..;)).. :)
Go readin',
xxx

- Haló? Daniel Standup vagyok. Egy orvost szeretnék kérni, az állomásra. Igen. Most. Hát, eléggé sürgős. Igen. Az apámat egy véres sebbel a fején találtuk, és fura dolgokat mond. Nem. Persze, el sem ájult. 44. Nem, nincs semmi betegsége. Nem allergiás. Igen, értem. A peronoknál. Itt vannak. Nagyon köszönöm. Visszhall - befejezte a telefonálást, és addigra már ki is értek a mentősök. Gondolom, a diszpécsernek szóval kellett tartania az érkezésig, nehogy történjen valami. Integettünk nekik, hogy itt vagyunk, és egészen csodálkoztam, mert Tom végig szótlanul tűrte, nem hiszem, hogy rájött, hogy róla van szó.
- Hahó!
- Jó estét, maguk kérték a me.. - be se fejezte a mondatot, mert Tom-ra mutattam, és egyből levágták a szitut.
- Igen, de sietnének, kérem? Félek, nehogy valami nagy baja legyen - mondta Daniel teljesen megszeppenve.
- Persze, tudjuk a dolgunkat, uram. Mióta van ilyen állapotban? - nézett Tom-ra, aki éppen elbámészkodott, sétálni indult. Ő még mindig nem érthette, hogy neki beszélnek, így a mentős segítségkérően rám pillantott.
- Nem tudjuk. Vonattal érkeztünk, de gyalog indultunk el és egy idő után véletlenül elhagytuk egymást. Úgy fél óra után találtuk meg itt, akkor már így nézett ki - válaszoltam.
- És azt mondta a kollégánk, hogy önök szerint fura dolgokat beszélt. Jól tudom? - kérdezte a másik mentőtiszt.
- Igen, ez is igaz. Tudja, ő az én apám, de mikor meglátott minket, azt reagálta le, hogy 'Stellieta' - pillantott rám. - és, hogy kislányom.. És azt hiszi, a lánya kiszökött éjjel egy idegen fiúval, aki azt állítja, hogy a fia. Ja, és azt gondolja, itt lakunk. Az anyukám temetését akartuk szervezni, ezért indultunk neki, csak volt egy kis probléma a vonaton, és hamarabb le kellett szállnunk. Amikor ideértünk, azt kiabálta, hogy 'Mariaaah' (ő az anyukám volt), és azt mondta, vele sétált itt az előbb. Azt hiszem, ennyi. És, még annyi, hogy semmit nem tud a balesetéről.
- Húú, értem. Ezek szerint részleges amnéziája van. A 'Stellieta' névre jól emlékszik? - kérdezte ezúttal tőlem.
- Igen, Stella Legend vagyok, azonban nem a lánya, maximum a leendő menye... remélem - mondtam, lesütöttem a szemem és a cipőm orrát kezdtem tanulmányozni. Szerintem úgy néztem ki, mint akinek két vörös alma van az arca helyén. Még jó, hogy sötét volt... De bár ez lenne a legnagyobb problémám. Daniel egy picit elmosolyodott (már ha jól láttam a sötétben), és magához húzott. Ez akár a Raffaello... Többet mond minden szónál.
- Rendben, akkor emlékfoszlányai vannak, csak nem mindent rak össze jól. Ez jó, akár minden emléke visszatérhet. De most be kell vinnünk a kórházba, hogy ellássuk a sebét, és egy kisebb időre bent kellene maradnia megfigyelésre.
- Nem lehetne valahogy megoldani, hogy legalább az otthonunkban legyen kórházban? Tudja, említettem a temetést, és azért is utaztunk ilyenkor, mert holnap jönnének vendégeink, és nem akartuk, hogy szállodában kelljen aludniuk.
- Milyen messze van?
- Vonattal kb. 20 perc lett volna még.
- Rendben, betegszállító autóval meg tudjuk oldani. Mindketten utaznának vele?
- Ez csak természetes, amennyiben lehetséges ez - mondtam.
- Persze, megoldható.
- Nagyon köszönjük a segítségét. De várjunk csak... Róla beszélünk, erre hova a francba tűnhetett már megint???? - mondta Daniel, és az ökle újra azt a szerencsétlen oszlopot találta megütni...

23. rész

- Tom? Basszus. Nem vette volna észre, hogy lemaradtunk? Ne már - kaptam el Danie kezét, hogy világítsak az órájával.
- Apaaa! Hallod? Apaaa, itt vagy? - ordibált Dan.
Ordítoztunk még egy sort, hasztalanul. Végül közös megállapodás eredményeként futva indultunk előre, hogy hátha utolérjük valahol, ha esetleg előre ment, mert nem vette észre, hogy lemaradtunk.
Úgy 10 perc futás után kifulladtunk. Hát, igen, nem vagyunk túl sportosak.
- Daniel.. Hallod.. Mi lenne ha felhívnád???? - néztem rá, mert még a legegyszerűbb dolgot meg sem próbáltuk.
- Basszus, Stella, hogy te milyen okos vagy! Kicsörög. Halló? Apa?
- Ki beszél? És én hol vagyok? És mi történt?
- Apa, Daniel vagyok, a fiad! Hallasz?
- Nekem nincs is fiam... Az előbb még a feleségemmel sétáltunk itt.
- Hol vagy??
- Valami állomásnál, gondolom, de mit érdekli ez Önt? És, egyáltalán kivel beszélek?
- Apa, máris ott vagyunk! - majd lecsapta a telefont.
- Na mi történt? - vetettem rá kérdő pillantásokat, majd olyan hangokat hallottam, mint aki sír. - Dan, te sírsz?
- Azt mondta, az előbb a feleségével sétált az állomásnál... És, hogy neki fia si-hincs - szipogott.
- Úúú, Dan, mi baja van Apádnak?
- Fogalmam sincs. De most rohanjunk. Nagy baj lehet.
- De biztos vele beszéltél?
- Igen, az ő hangja volt - mondta, majd megfogta a kezem és húzott maga után.
Most sokkal hosszabbbnak tűnt az út, mint idefelé. Óriási önerő kellett ahhoz, hogy visszatartsam a könnyeimet, és tudjam Danie-t támogatni. Az állomásra érkezve megtorpantunk, mert a látvány szörnyű volt. Tom a peronok mellett ácsorgott, egy vörös sebbel a fején, azt kiabálva, hogy 'Mariaaaah, merre vagy?'. Gondolom, ő lehetett a felesége. Dan szótlanul ledermedt. Egy szót sem szólt, csak odament a fedett részhez az egyik oszlophoz, ökölbe szorította a kezét, és belevágta az oszlopba. Akkorát csattant, hogy még én is megijedtem. Az oszlopnak dőlt, odahajtotta a fejét, és egy szót sem szólt.
- Mi a gond, fiatalember? Miért veri azt a falat? Nem ártott az önnek - mondta egy ismerős hang. Ekkor újabb csattanás hallatszott, Daniel újra belevert az oszlopba, ököllel.
- Fiatalember, mi? A saját apám fiatalembernek hív. Én ezt nem hiszem el - szólt, és láttam, hogy az arcán végigfolynak a könnyek. Én büszke vagyok rá, hogy nem szégyelli az érzéseit... De ettől eltekintve elég fura helyzet állt elő. Mikor Tom-ra néztem, olyan reakciót váltott ki belőle, hogy...Jesszusom.
- Stellieta?! Kislányom, mit csinálsz itt éjjelek éjjelén? Azonnal mars haza, be a szobádba.
- Tessék? - meglepődtem. Gondolom, ez nem csoda.
- Fogadj szót édesapádnak, és menj, bújj be az ágyikódba. Mondhatok neked mesét is. Egyébként mikor nőttél te meg ilyen gyorsan? Kislányom, mondtam valamit. Indíts haza.
Csak tátott szájjal meredtem rá.
- Tom.. Nem vagyunk a hajón. És én nem vagyok a lányod. Ő Daniel, a fiad... Nem ismered meg? Mi történt veled?
- Hahaha, kislányom, jó vicc, de nem szívtam be, hogy ilyeneket higgyek el neked... Tulajdonképpen minek mászkálsz te éjnek idején a város közepén egy FIÚVAL? Anyád tudja? Hm?
- Apa... Kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz vicc... Jól érzed magad? - kérdezte Danie.
- Jól vagyok teljesen, köszönöm. Fiam, nem láttad a feleségem? Te műveltél vele valamit? - kétkedő pillantásokat vetett Danielre - De nekünk még nem volt alkalmunk megismerkedni egymással...?! - mondta Tom, igen nagy ellenszenvvel a hangjában. Vajon most mit gondolhat? Hogy én vagyok a lánya, ebben a romfészekben élünk és az anyám Mariah (?), aki nem tudja, hogy a lánya éjjel egy fiúval mászkál, aki azt állítja magáról, hogy a fia?! Ja, és a lánya meg azt mondja, hogy nem is a lánya. Úr Isten, mi történhetett szegénnyel...?! Ez nagyon durva. :c
- Tom, hagyd, kérlek. Daniel, te meg hívj orvost... Az a seb nagyon csúnya ott...

22. rész

Sziasztok!
Nekem enyhén depressziós hangulatom van, szóval ez lehet, hogy a részre is átragadt, bocsi...
De hoztam a 22.-et, és jó olvasást hozzá! :)
xxx
Ui.: soha a büdös életben nem kívánom nektek azt, ami velem történt tegnap...

Hogy mit csinálunk most? Na, az szép lesz. Az éjszaka közepén, egy nagy bőrönddel meg egy óriási táskával, egy tök ismeretlen városban. Remek.
- Menjünk valamerre. Hátha legalább valami szálloda, vagy ilyesmi van itt... - nézett szét Tom. Ebben reménykedni nem mertem... Olyan lepukkant, koszos, romokban álló városka volt ez, hogy ilyet én még életemben nem láttam. Mért mindig velem történnek ilyenek?!
- Tom, Daniel, nagyon sajnálom, hogy miattam ilyen helyzetbe keveredtetek.. - mondtam.
- Kicsim - itt kicsit megborzongtam. Kicsim. Annyira imádom Dan-t. - Te nem tehetsz semmiről. Ha átrakatom azokat a hülye jegyeket, te sem kerültél volna ilyen helyzetbe - eresztett meg egy halvány mosolyt. Azért annak picit örülök, hogy nem (csak)  engem hibáztatnak a történtekért... Miközben lassan haladtunk a hidegben (bármennyire meglepő, éjjel hidegebb van, mint máskor..), megbotlottam valamiben, és az egyetlen dolog, ami visszatartott az eséstől, Daniel szorító keze volt. Nem, nem néztem a lábam elé, aminek a legfőbb oka az volt, hogy semmit nem láttam. Én nem tudom, de ha egy utcán 2 lámpa volt, akkor sokat mondok. Éljen a közvilágítás. Hátrafordultam, de még mindig nem láttam semmit, amiben elborulhattam volna, így elővettem a telefonom, hogy világítsak vele. A szívbaj rámjött, ugyanis valaki kikapta a kezemből. Annyira megijedtem, hogy sikítottam egyet.
- Segítséég, ellopták a telefonomat! - ordítottam egyet a világító iPhone-omat keresve a sötétben. Már kicsordult az első könnycsepp a szememből, mikor Dan megszólalt:
- Nyugi, csajszi, csak én voltam. Ne haragudj, de nem hiszem, hogy éjjel az iPhone-oddal kellene rajolni... - suttogta szinte a szavakat, nehogy más is meghallja, majd visszacsúsztatta a készüléket a kézitáskám oldalzsebébe.
- Legközelebb szólj, ha ilyet tervezel.. Francba, azt hittem kirabolnak!!! Egyébként csak azt akartam megnézni, hogy miben botlottam meg.
- Ezen segíthetünk - szólt, majd megnyomott egy-két gombot a spéci karóráján, amiből enyhe LED-fény áradt.
- Mi van, te kém-cuccokkal indulsz édesanyád temetésére? - vágtam hülye pofát. - Na nézzük, mi van itt.. - BASSZUS! Nemár!
- Nyugi, kicsim, semmi gond. Örülj, hogy nem ébredt fel. Az ilyenek olyankor igen.. khm.. mérgesek tudnak lenni - célzott.
- Mégis hogy nyugodjak meg, mikor éjjel fél 2-kor egy tök ismeretlen ronda, koszos városban majdnem hasra esem egy csövesben? Hmm? - néztem rá, és éreztem, hogy már patakokban folynak a könnyeim. - Én ezt nem hiszem el...
- Rendben, hidd el, minden megoldódik. De várjunk csak... Hol van Apám?!

21. rész

Sziasztok manók!
Meghoztam a 21. részt, ami, hát, picit fura lett, de remélem elnyeri a tetszéseteket.
Nagyon örülnék most is a pipáknak és 1-2 kommentnek főleg!
Ha komiztok, holnap akár hozhatom is a következőt... 
Jók legyetek, jó olvasást!
xxx

- Basszus, Apa, én nem gondolkodtam.. Úgy emlékeztem, hogy mondtam Stella-nak, hogy rakassa át őket... Vagy, hogy talán te.. és. Izé. Most mi lesz? - mondta Daniel, már majdnem a sírás határán.
- Uraim.. Én látom, hogy Önök most ingerültek és egyebek, de ezzel nem segítenek.
- Andrew úr - nézett Tom a kalauz névtáblájára. - Most ebből bírság lesz, ugye?
- Nézzék, én látom, hogy maguk gyászolnak valakit. Gondolom temetésre indultak, ezért ebből sejtem, hogy ezért ilyenek. Lenne egy javaslatom.
- Azt nagyon megköszönnénk. Meg a kicsit kisebb bírságot is, mert a feleségem miatt utazunk... Tudja, az ő temetése lesz most, és kicsit le vagyunk égve.
- Uram, őszinte részvétem. Annyit tudunk tenni, hogy a következő megállónál leszállnak, én pedig nem szólok erről a kis incidensről senkinek, és még szállást is biztosítok Önöknek, ugyanis én a következő megállónál lakom... Egy feltétellel.
- És mi lenne az a feltétel? - kérdezte Dan.
- Hogy a hölgy velem tölti az éjszakát... - kacsintott rám a kalauz.
- HOGY MI???? - néztem rá megszeppenve, és néhány könnycseppet töröltem ki a szememből. Neeem, nem, ez nem lehet.
Daniel is hasonlóképp reagált.
- Ó persze, meg még az én kurva nénikémet, nem? Süllyedjen a föld alá, és töltse az éjszakát az ördöggel, maga idióta! Mit képzel magáról? A barátnőm nem holmi játékszer, és nem is fizetőeszköz - hálásan pislogtam rá, majd felugrottam, mivel, khm.. Daniel felállt, és a kalauz felé indult óriási dühvel. Én és Tom is visszafelé rángattuk. Én könnyezve, Tom pedig dühösen.
- Tudja mit? Én egymagam kifizetem akár a legnagyobb büntetést is, csak engedjen minket leszállni. Most, azonnal. Majd mindent megoldunk, de nem kérünk a maga piszkos kis szolgálataiból - Dan keze még mindig ökölben volt, az arca dühtől forrt, én és Tom pedig két oldalról rángattuk, hogy üljön le, és nyugodjon meg.
- És még valami. Örüljön, hogy még van feje. Meg élete! - dühödött be, majd morcosan leült mellém vissza és átkarolt. A kalauz kilépett a fülkéből, és behúzta az ajtót.
- Jól vagy, kincsem? - nézett rám ijedten, mikor meglátta a könnyektől fényes szemeim.
- Igen, persze. Csak tudjátok, valahogy nem így képzeltem ezt az utat.
Pár perc múlva a kalauz tért vissza. Reflexből megfogtam Danie karját, aki újra felállni készült.
- Nos, biztos nem gondolták meg magukat? Az ajánlatom még mindig áll.
- Maga egy undorító disznó - szólalt meg Tom, aki az egész veszekedést szó nélkül hallgatta.
- Köszönöm a bókot - vigyorgott öntelt képével. - Ebben az esetben itt a büntetőcédulájuk, amit a rendőrségen tudnak kifizetni. És a következő megállónál kötelező kiszállniuk. És.. további jó utat, bébi - kacsintott rám, én pedig a mutatóujjammal a nyitott szám felé mutogattam, ezzel is jelezve, hogy mennyire gusztustalan a viselkedése. Ennél a résznél már tényleg a hányinger kerülgetett. Rémálmaiban sem kívánok senkinek ilyet... Ja, egyébként olyan Tom-korú lehetett. Csodás.
- Gyere, 'bébi', lépjünk innen - figurázta ki Dan, mélyen a szemembe nézett, és egy 'remélem-jól-vagy' csókot kaptam tőle, amit 'persze-és-szeretlek' simogatásokkal viszonoztam. Hát, igen furcsa lehet gyász közben egy kalauzzal veszekedni, aki a barátnőjét akarja ágyba vinni. Hmm.
Pár perc múlva leszálltunk. A peronon állva néztünk jobbra-balra a sötétben.
- És most hogyan tovább? - tette fel Daniel a költői kérdést. Fogalmam sincs.

20. rész

Sziasztok!
Tudom, hogy délutánra ígértem az új részt, de közbejött egy kis dolog, így most jutottam el oda, hogy megírjam az új részt...
Nagyon köszönöm, hogy végül írtatok kommentet (és külön köszönöm Ádámnak, Brazíliából), nagyon jól esik, bár még mindig az az érzésem, hogy nem egy nagy szám ez a blog. Főleg, miután tegnap éjjel elolvastam Hannáét. De ti tudjátok. Nem szoktam reklámozni, de így a záró része előtt muszáj kitennem az oldalát, mert én az olvasása után meg sem tudtam szólalni. Szóval olvassátok ezt is:  http://hopedreamhappiness.blogspot.hu/
Nem húzom tovább az időt, íme a 20. rész, amelyben elindulnak....

Hogy mi??? Induljak el most, mikor nekem még a holnap reggel is túl korai volt? Neeem. Dehogy. Felejtsék el. Gondolataimból Daniel hangja zökkentett ki.
- Hahóó. Stella, jól vagy? - sápadt el... még jobban.
- Ja, igen, persze. Csak kicsit megijedtem, attól, hogy máris elinduljunk. Sötétben, este, fáradtan? És mi lesz, ha elalszunk a vonaton, és nem szállunk le, vagy valami?
- Nem lehet. Mi pont a végállomásnál kell leszálljunk, ott lakunk.
- És, ha..
- Nincs ha. Stellieta, meg kell értened, hogy muszáj MOST odamennünk. - emelte ki a 'most' szót. - Daniel édesanyjának a testvérei holnap reggel érkeznek oda, azt meg nem hagyhatjuk, hogy szállodában aludjanak.
- Tom, nekem ez nagyon nehéz. Félek itt hagyni Sarah-t úgy, hogy egy szót ha szóltam neki erről az egészről. Azt is pár órája.
- Stella, miattam ne aggódj. Komolyan! Elleszek egyedül, megértelek. De most induljatok el, ne sajnálkozz itt kérlek! Több időt is bírtam már ki nélküled - noszogatott Sarah.
- Rendben, jó, oké. Már itt sem vagyok. Hívlak, ha megérkeztünk - öleltem meg Sarah-t. Felkaptam a táskám, amit Dan azonnal el is vett (igen, iszonyat nehéz). Még gyász közben is milyen figyelmes...
- Sziasztok. Jó utat. Már amennyire lehet jó egy ilyen út... - köszönt.
- Köszönjük! - válaszoltuk kórusban. - Szia, legyél jó.
Tomék együtt hoztak egy kisebb bőröndöt, azt húzva indultunk el a folyosón. Kissé megtelt a szemem könnyel, de elhessegettem őket, mivel én 4 napig nem látom a barátnőmet...Dan az édesanyját pedig..nos, hát, soha, maximum a mennyben.. :(
Az állomástól nem messze volt a kikötő, kb. 10 perc alatt odaértünk, gyalog.
Szótlanul teltek a percek. Nem tudtam, szegények min gondolkodhatnak. Tom elvesztette a feleségét, Daniel az anyját. Megrázó élmény lehet. Nem mertem megszólalni, féltem, hogy lehurrognak, hogy ők most szomorúak, ingerültek, vagy ilyesmi. Az viszont nagyon jól esett, hogy mikor az állomásra értünk, Dan szótlanul felém fordult, átölelt, és puszit nyomott a homlokomra. Ez most többet ért mindennél. A fejem a vállába fúrtam, és mélyen beszívtam az illatát. Így álltunk, hárman. Én, és Daniel, egymást ölelve. Tom, a bőröndnek támaszkodva, lehajtott fejjel elmélkedve. Mikor felnézett, és meglátott minket, halványan elmosolyodott. Talán annak örült, hogy a fia bizonyos szinten boldog. Legalábbis ilyen szempontból remélem, hogy boldog. A jelenetünket a hangosbemondó szakította félbe, mivel bemondta, hogy induljunk a 4-es vágányhoz, ha nem szeretnénk lekésni a vonatot. Persze nem így, de ez volt a lényeg.
Felszálltunk a vonatra. Elfoglaltunk egy kabin 3 ülését, és csendben néztük az elhaladó tájat, mikor elindultunk. Negyed órán belül megérkezett a kalauz, aki épp egy kávét kortyolgatott, ásított egyet, majd megszólalt.
- Jó estét kívánok, üdvözlöm Önöket járatunkon. Kérném szépen a je *ásit*.. Elnézést, jegyeket, esetleg bérleteket.
Tom kutakodott a 'kis-okos' övtáskájában, majd kiemelte a 3 jegyet, és a kalauznak nyújtotta.
- Uram, ne haragudjon, de ezek a jegyek holnap reggelre szólnak.
- DANIEEEEEEEEEEEEEEEEEEL! - Tom akkorát üvöltött, amilyet még életemben nem hallottam. Nem volt elég ideges a temetés miatt, még ez is.. - Te vadbarom, elfelejtett előbbre kérni a jegyeinket? Hogy a büdös életbe lehet nekem ekkora idióta fiam???