33. rész

Halihó!
Nem fűzök hozzá semmit a részhez, remélem tetszeni fog :)
xxx

- Úgy, ahogy mondom. Örülök neki, hogy a gyermekeim vagytok.
- De Tom, kérlek... - csodálkozott nagyot Ry. - Attól, hogy szeretsz minket, még nem kell a gyermekeidnek hívnod.
- Mért ne hívhatnám a saját lányom és fiam a gyermekeimnek? Hisz én dolgoztam meg értetek - kacsintott.
- TOM! FOGD MÁR FEL, HOGY NEM VAGYOK A LÁNYOD, EZ A DISZNÓ MEG NEM A FIAD! ELEGEM VAN MÁR EBBŐL!!! - kiabáltam, és én sem ismertem saját magamra. Igen, így jön ki rajtam a feszültség, de hát... erre én sem számítottam, hogy ilyet teszek. És disznó?! Ezt meg honnan szedtem???
Tom olyan fejet vágott, mint aki szellemet lát. Nem csodálom.
Hirtelen Ryan-re tévedt tekintetem. Hogy mit láttam rajta? Csalódottságot. Óriási csalódottságot.
- Hé, ne haragudjatok rám. Én csak.. én csak így vezetem le az idegességet.
- Stella, Stella, Stella! Köszönöm. Köszönöm, hogy míg így is mellettem álltatok... és úgy látszik, az ordibáló-rohamod kellett ahhoz, hogy megértsek mindent, azaz újra felfogjam az életem. Köszönöm! - mosolygott Tom, és azt hiszem, még a szeme is könnyes volt. Tátott szájjal meredtünk rá mindketten, de válaszolni már nem volt időnk, mert egyszer csak Daniel és Molly rontott be.
- Mi történt? Miért kiabáltatok? Hahóóóóó! Mondjatok már valamit!
- Daniel.. Fiam, köszönöm, hogy ilyen csodás barátnőd van.
- Mi? Fiam? Apa, te tudod, hogy a fiad vagyok? De akkor is, miért kiabáltatok?
- Stella idegesség-levezetése tette meg a hatását... - célzott Ryan.
Molly-n látszott, hogy kicsit meg van sértődve.
- Molly, valami baj van? - kérdeztem.
- Ááá, nem. Csak a saját apám nekem nem hiszi el, hogy a lánya vagyok, egy jött-ment vadidegennek, akit kb. egy hete ismer, annak meg elhiszi. Ja, és összecseréli velem. Hát kösz, Stella, igazán kösz.
Teljesen lefagytam. Hogy mi? Az ő apja. Inkább örülnie kéne, hogy bármire is emlékszik a múltjából.
- Molly, én... - néztem rá ismét idegesen, de nem tudtam folytatni, mert éreztem, hogy ez első könnycseppek is megjelentek a szememben. Igazán kösz. Elindultam Daniel felé, de mikor kitárta a karját, már éreztem, hogy nem történhet semmi baj. Annyira biztonságban érzem magam a közelében...
- Szerintem mi megyünk - jelentette ki határozottan, majd elindultunk az ajtó felé. - Sziasztok. Molly, ezért még számolunk!
A háttérből még hallottam Molly sértődött ciccegését, de már nem érdekelt. A folyosón láttuk, hogy Demi kidőlt Eva ölében, és édesen szunyókált. Daniel egy mindent elmondó pillantást küldött feléjük, és kiléptünk a kórházból. Beültünk az autóba, és egyenesen feléjük vettük az irányt. Dan csak annyit mondott:
- Ne haragudj Mollyra, őt is rosszul érinti ez az időszak.
- Te is hallottad, mit mondott.
- Igen, hallottam. Ne aggódj, minden rendben lesz! 

32. rész

Sziasztok, drága olvasóim!

Szerda van, azaz itt az új rész. Tudom, hogy késő van, de a délután sajnos nem tudtam felrakni a bejegyzést, reggel pedig nem volt rá időm.

Igazán semmitmondó, rövid rész lett, sajnálom, de most ennyi tellett tőlem.

Most is nagyon örülnék néhány kommentnek, akárcsak máskor. Tudom, hogy a kódos robot-űző rendszer elveszi a kedvet (tapasztalat), de ha látom a véleményeket, jobban tudom a történetet a kedvetekre formálni, és én is szívesebben írok, ha tudom, hogy valami értelme is van. 

Nem húzom tovább az olvasásra szánt rövid időtöket, jó szórakozást a 32. részhez! :)

xxx

Kisfiam és kislányom? Ez a helyzet egyre rosszabb. Nem hiszem el, illetve nem tudom elhinni, hogy már Ryan-t is keveri. Hohó, várjunk csak! Talán azt hiszi, mi vagyunk az iker-gyermekei. A kor végülis - hellyel közzel - stimmel... 

- Miért rohant ki az előbb az a gyönyörű kislányka? Megbántottam valamivel?

- Nem, dehogy - feleltük kórusban, majd kínosan pillantottunk egymásra. 

- Hát akkor? Mi történt? És miért kiabált, hogy Tom bácsi? Az én vagyok tudtommal, vagy nem?! 

- De, persze... Azt mondta, hogy 'Tom bácsi, nem is láttad a sebem? Elestem az ajtóban'! - segített ki Ryan, bár őszintén nem hittem, hogy Tom ilyen könnyen beveszi.

- Én vén hülye, teljesen mást értettem - mondta a főnök, szinte látszott rajta,  hogy milyen nagy kő esett le a szívéről...

- Tom, te egyáltalán nem vagy öreg, ne mond ilyeneket... Inkább arról mesélj... hogy vagy? - vetettem be az örök adu ászt.

- Köszönöm, Stellieta, remekül... Bár őszintén nem igazán értem, hogy kerültem ide.

- Valószínüleg elestél vagy ilyesmi... egy állomáson találtunk meg. 

- Mit kerestem én egy állomáson? - kérdezte.

- Éppen Danievel és Stellaval tartottál haza a hajóról, Mariah temetését szervezni... De ne aggódj, azt már mi megoldjuk.

- Igen, ezt mondta.... öö... hogy is hívják?! Öhm, megvan, Eva is! De mikor történt mindez? És én miért nem emlékszem rá?! 

- Amikor a baleset történt a fejeddel, részleges amnézia állt be nálad - szólalt meg Ry.

- Ó, értem. Akkor még valami. Elmagyaráznátok végre, hogy kik voltak bent nálam az előbb? A nevüket tudom, de fogalmam sincs, honnan kellene ismernem őket - nézett ránk árgus tekintettel. 

- Senkit nem ismertél meg? Mármint a nevén kívül? 

Tom megrázta a fejét. Nem, nem, nem igaz! Most csípjen meg valaki, és mondja, hogy ez csak egy rossz álom!!! Nem ismeri a saját gyermekeit, a sógornőjét... ajaj.

- Szóval. A fiatal srác... Tudod hogy hívják? 

- Azt hiszem. David? Vagy nem. Várj! Daniel?!

- Na igen, Daniel. Dan a fiad. 

- Remek! Nagyon szimpatikus fickó.

- Egyet értek! - mosolyogtam.

- És a fiatalabb nő? A neve...

- Molly! Ugye? - vágott közbe Tom.

- Pontosan - folytatta Ryan. - Ő pedig a lányod.

- De szapora család vagyunk/voltunk mi! - nevetett a főnök. - Ő is aranyosnak tűnik.

- Ezzek meg én értek egyet - vigyorgott Ry.

- És a másik nő? Mondjátok, hogy ő nem a gyerekem! - röhögött hitetlenül.

- Természetesen nem. Ő a - volt - feleségednek, Mariah-nak a testvére, Eva. A kislány pedig a gyermeke, Demi - amint kimondtam az utolsó szavakat, reméltem, hogy azt már helyre tudja tenni, hogy mi kik vagyunk. Jobb esetben mindent felfog, kitisztul az agya, és talán extraként még bocsánatot is kér tőlünk, amiért nem ismer meg. Bár még nem kellett volna mindent kitálalnunk nek, mert még visszajöhettek volna a gondolatai, de úgy érzem, jobb ezen túl lenni, jobb, hogy ez most így történt... Vagy mégsem?!

- Felfogtam... Milyen jó, hogy két lányom és két fiam van! Idilli.

- Az! - mosolyogtam. - Várj, mi?!

31. rész

Hahó!
Már itt is a 31. rész, az utolsó, amit még nem az új rendszer szerint írtam. A következő rész szerdán lesz fent. Továbbra is nagyon várom a véleményeiteket lent! :)
Jó olvasást!
xxx

Már azt hittem, Andy soha nem hagyja abba a kérdezősködést. Ha azt mondom, 3 órán keresztül kérdezgetett a családomról, barátaimról, élményeimről, stb., lehet, hogy még keveset is mondok. Ő még mondjuk legszívesebben most is cseverészett volna, ha időközben nem érkezik egy telefon, hogy Tom felébredt. Először mind megörültünk, aztán már annyira nem volt jó kedvünk, mert féltünk attól, hogy vajon ki fog most felismerni, és persze, kit kinek tart majd.
Mindenki gyorsan összekapta magát, és elindultunk a kórházba. Két autóval mentünk, Demi a szüleivel az egyikben, én, Danie, Ryan és Molly pedig a Mollyék kocsijában. Az út nem tartott tovább 3 percnél, de senki meg sem szólalt, mindenki nagyon izgult, hogy mi lesz most. A kórházba belépve (mi értünk oda hamarabb, hahah) a kislány mellém lépett, megfogta a kezem (olyan aranyosak az ilyen gyerekek!), és együtt indultunk Tom kórterme felé.
Tom nem tűnt különösebben betegnek, csak a pizsama meg a kötés a fején utalt erre. Az ágyán ült, és egy újságot nézegetett (azt vajon honnan szerezte?!), miközben egy nővérke valami infúziót ellenőrzött. Mikor meglátott minket, azonnal kijött a folyosóra, és megkért minket, hogy egyszerre lehetőleg csak 3 ember menjen be hozzá, mert elég kicsi az a szobácska. Na, ebből óriási kavarodás lett, mert nem tudtunk megegyezni, hogy ki menjen be hozzá, de először végül Danie, Molly és Eva mentek be, mégis csak ők a nagyobb 'rokonok'. Tűkön ülve járkáltunk a folyosón, Andy el volt foglalva Demi szórakoztatásával, én meg azon (is) görcsöltem, hogy tulajdonképpen majdnem egyedül vagyok Ryannel... nagyon régen volt már ilyen.
- Elmondtad már? - kérdezte hirtelen, mire összerázkódtam az ijedtségtől. - Jaj, bocsi, nem akartalak megijeszteni.
- Nem, semmi gond, csak elgondolkodtam. Nem, megzavartak - néztem Andyék felé, akik épp Csapd le csacsit játszottak. - Te?
- Nem, én sem. Pontosabban az elejéig eljutottam.
- Az mit jelent, hogy az elejéig?
- Elmondtam, hogy anyukáink milyen jóban voltak régen, de, hogy minket mi köt össze, még nem. Minket is 'megzavartak'. Már ha érted...
- Igen, igen... Valahogy nekem nincs szívem elmondani. Pontosabban nem hogy nincs szívem, de ha szóba jön ez a téma, összeszorul a szívem, és nem vagyok képes ép ésszel gondolkozni, sírógörcs jön rám a sok szép emlék hatására.... És ahhhj, Ryan, nem is tudod, mennyire hiányoztatok! - mosolyogtam, és választ már nem kaptam, mert kijött az első csoport. - Daniiiie, Molly, Eva, mondjatok már valamit! Mi volt? Tudja már, hogy kik vagytok? Felismert? Hogy van? Hahóóó! - türelmetlenkedtem.
- A körülményekhez képest nem tűnik olyan rossznak a helyzet, mint ahogy Daniel telefonja után vártam - kezdte Eva.
- Szerintem egész jól van. Stella, a nevünket tudta. Bár azt nem, hogy hogy került ide, meg, hogy melyikőnk kicsodája, de tudta, hogy én Daniel vagyok, hogy ő Molly, meg Eva-t is felismerte. Akartok bemenni?
- Naná! - válaszoltam. - Jön még valaki?
- Én megyek! - mondta Ryan.
- Én is mehetek? Lécciii! Már nagyon hiányzik Tom bácsi! - nyivákolt Demi, de még így is olyan tündér volt, hogy csak na.. :)
- Gyere, futás, már biztos fáradt Tom bácsi, de még kicsit bemegyünk, jó? - vigyorogtam Dem felé, és berontottunk. - Tom! Szia! Hogy vagy?
- Kislányom! Kisfiam! Sziasztok gyermekeim! Jól vagyok, de nem értem ezt a nagy felhajtást. Mindenesetre örülök, hogy végre ti jöttetek be.
- Hogy-hogy mi jöttünk...? - nézett rá Ryan.
- Hát ti! De ki volt ez a sok ember itt az előbb? Annyira ismerősnek tűntek, de nem tudom, honnan. És ki ez az aranyos kislány? - akarta megsimítani Demi fejét, de nem jött össze, mert a kislány elkezdett sírni.
- Tom bácsi! Nem ismersz meg? Ne már! Hát azt mondtad, én vagyok a legkedvencebb unokahúgod! Tom bácsi, haragszom rád! Miért nem ismersz fel? Brühühü!!! - rohant ki a kislány az anyukájához. Szegénykém, kicsi még ehhez, hogy megértse, és ahhh, annyira sajnálom! De várjunk csak! Mi az, hogy kisfiam, és kislányom? MI????

Még egy 'xxx' bejegyzés

Sziasztok kedves olvasóim!
Mint azt a címben is láthatjátok, ez nem egy új rész A hajó történetéből.
Nyugi, nem olyan bejelentés, hogy abba akarom hagyni a blogot, vagy szüneteltetni, esetleg hasonlók, szó sincs róla! Egyedül az, hogy nekem ugye beindult a suli, és nem számítottam ekkora hajtásra. És szó szerint reggeltől estig tanulok (vagy puskát írok... de szülőknek a zárójelet nem kell elolvasni! ;)), és amúgy annyira nem venném szívemre ezt az évet (sem), ha ez nem számítana bele a továbbtanulásba.
Egyébként is nem volt ez így elég rendezett, hogy össze-vissza hoztam részeket, szóval úgy döntöttem kijelölök a héten két napot, amikor valószínűleg ráérek majd hozni az új részt. Ez tájékoztató jellegű, szóval elmaradások lehetnek benne, és kérlek ne haragudjatok, ha valamikor nem tudok hozni új bejegyzést, de mindig igyekezni fogok! Amikor előre tudom, hogy nem leszek itthon/netközelben, vagy valami miatt nem tudom aznap hozni a részt, akkor megpróbálom pótolni, vagy előre felrakni. :)
Ééééés, *dobpergés* elérkeztünk a bejegyzés legfontosabb részéhez...

AZ ÚJ RÉSZEK MOSTANTÓL MINDEN SZERDÁN ÉS SZOMBATON KERÜLNEK FEL A SARAHSTELLADANIEL.BLOGSPOT.HU WEBOLDALRA! 

Szóval előre is nagyon köszönöm a megértést, az új rendszer pedig jövő héttel érvényes!

Akik utólag olvassák a blogot, azoknak ez már nem lényeg, és jó olvasást kívánok minden kedves olvasómnak! ♥

M. xxxxxx

U.i.: Remélem várjátok már a szerdákat/szombatokat.. :) ♥

30. rész

Sziasztok!
Íme elérkezett a kerek, 30. rész is... Úgy vettem észre, hogy eléggé várjátok :)
És tudom, hogy tegnapra ígértem, de nem volt időm befejezni, bocsánat!
Kárpótlásul olvassatok most...
xxx

- Na jó, gyere, Stell - mondta Dan. - Megpróbálom őket gyorsan lerendezni, remélhetőleg fáradtak lesznek és nem lesz kedvük kikérdezni az életutadat - húzta száját mosolyra. - Tényleg ne haragudj, hogy már most rákészültél, erre ők, és... Ez olyan rosszul esik, hogy mindig a legrosszabbkor jön közbe valami.
- Semmi baj, Danie. Emiatt ne aggódj, most is ugyanannyira nehéz lett volna elmondani, mint később. Max addig még át tudom gondolni... Nagyon régen történt már minden.
- Jó-jó. De ha most azonnal nem nyitunk ajtót, szerintem azt fogják, hinni, hogy eltévedtek - ragadta meg a kezem, és maga után húzott a lépcső felé.
Szerencsére nem hitték, hogy eltévedtek, mert már kedélyesen csevegtek a nappaliban Mollyval és Ryannel. Épp arról volt szó, hogy a kislány (???) mennyit nőtt, és hogy szeptemberben megy iskolába. "Az meg vajon ki? És miért van itt?" gondoltam. Később minden kiderült, előbb azonban nagy csodálkozással üdvözöltek engem.
- Biztosan te vagy Stella, szia! Hallottunk már rólad - kacsintott Danie-re a nő. - Eva vagyok.
- Jó napot, örülök, hogy megismerhettük egymást! Stella Legend.
- Ez egy ilyen laza család, szóval kérlek tegezz nyugodtan - mondta Eva.
- És engem is - ugrott fel a kanapéról a férfi, aki egészen eddig Ryan-nel társalgott valami Forma1-es futamról. - Andy vagyok, Eva férje, bár gondolom erre magadtól is rájöttél - mosolygott.
Végülis jófejnek néznek ki... bár egymáshoz nekem nem annyira illenek, de hát "az ellentétek vonzzák egymást" vagy mi... Eva egy energetikus, életerős, alapjában véve vidám 35 év körüli nőnek néz ki, ízléses hosszú fekete nadrágban, fekete blúzban, szigorúan fekete blézerrel és fekete hajráffal hátrafogva vállig érő szőke, hullámos haja. Aranyos fülbevaló díszelgett a fülében (igen, egy nő ezt is megfigyeli...), a szoba ajtajában hagyott cipője pedig egy pár centis sarkú sötét balerinacipő volt. Ezzel szemben Andy fekete térdnadrágban, sötét halálfejes (!!!) pólóban, tornacipőben (nem, nem húzta le...), megnövesztett hosszú barna haját egy halálfejes (mi más lenne rajta...) kendővel hátrafogva. Mint ég és föld, mégis teljes egyetértésben voltak. Miközben végigmértem őket, észrevettem még egy szempárt, aki engem bámul.
- Jaj, szia, én Stella vagyok! Hogy hívnak? - kérdeztem barátságosan a kislány elé guggolva, aki rövid gondolkozás után megölelt (annyira cuki!), majd elkezdett mesélni:
- Szia Stella! Én Demetria vagyok, de egyébként Demi-nek hívnak. Most 6 éves vagyok, és képzeld, szeptemberben megyek iskolába! Már nagyon várom! Bár az ovit is nagyon szerettem, oda is vissza akarok menni! Szerinted lehet, hogy egyszerre járjak oviba meg isibe (isi, meg is halok :D)? - nézett rám nagy szemekkel. - Apáék nem akarják megengedni! - vágott végül durcis pofit a kislány. Ő tűnt a szobában a legnormálisabbnak... Egy sötétkék farmert viselt, és egy aranyos macis felső dukált hozzá. Egy ugyanolyan macis táskát szorongatott a kezében (beszarás...). Ugyancsak a szoba ajtaja előtt hagyta a barna félcipőjét. Csinos, aranyos, szép, kedves. Lesz kit félteni az apjának nagy korában....:)
- Hát... Nem hiszem, hogy ezt lehet így... De mit szólnál hozzá, ha megígérném, hogyha iskolás leszel, akkor is ugyanolyan sokat lehet majd játszani, mint az oviban? Csak sokkal okosabb kislány leszel még ennél is közben! - próbáltam terelni a témát, nehogy rajtam követelje majd az óvodát... :D
- De jó! Akkor én csak iskolába akarok menni! És most te is fogsz velem játszani, ugye? - kérdezte, és annyira édesen mosolygott, hogy az embernek lehetetlen lett volna nemet mondani neki.
- Persze, hogy játszunk majd! Sőt, szerintem még Danie, Molly és Ryan is be fog szállni! Így jó lesz? - néztem körbe segítséget keresve... De sajnálattal vettem észre, hogy máris ott hagytak Demivel. Jó, szeretem a gyerekeket, de hé, nekem most nem neki kellene mesélnem... és nem hercegnőkről és békákról. - Gyere, keressük meg a többieket! Nem vagy éhes? - néztem rá, hátha egy kicsit le tudom passzolni a szüleinek... Utána tényleg játszok majd vele... De most fontosabb dolgom van. Sokkal fontosabb.
- De, már nagyon éhes vagyok! Anyaaa!
- Tessék kicsim! Mit szeretnél? - rohant oda Eva, szerintem azt hitte, hogy valami baj van, olyan sebességgel jött...
- Adsz enni? Éhes vagyok!
- Jaj, hát persze, hamarabb is szólhattál volna! Stella, merre találunk itt egy tányért?
- Fú, elnézést, de én ebben a házban még el is tévednék, hisz' még fél napja sem vagyok itt. De, gondolom a konyhában - adtam "kielégítő" választ a kérdésre.
- Hát, ha nem mondod, a fürdőkádban keresem - vihogott Eva, majd később már Demi is. - De azért köszi - mondta, és elindultak a konyha felé, én meg már örültem, hogy megszabadultam picit tőlük, miközben valaki hátulról belecsípett a derekamba, mire én egy hangosat visítottam. Danielre számítottam, és már fordultam is, hogy visszaadjam, de nem ő volt... Hanem Ryan.
- Emlékszel még mennyit idegesítettelek ezzel? - vigyorgott rám.
- Már annyira nem vicces, mint tizenévesen volt... - szóltam, miközben Dan robogott be a nappaliba.
- Úristen, Stella, jól vagy? Mi volt ez a sikítás?
- Jaj, semmi, csak ez az idióta szórakozik velem - mosolyogtam. Hát, Danie a 'szórakozást' kicsit másképp értette, mert bosszús fenyegető pillantásokat vetett Ryan-re.
- Ne...szórakozz...a barátnőmmel! - mondta tagoltan. - Ő az enyém, és ezt kérlek tartsd tiszteletben, különbeb bajok lesznek! Nem is beszélve arról, hogy a tesómmal jársz! - fenyegette meg...Ryan-t.
- Daniiiie, te idióta! Ugye tudod, hogy a 'szórakozás' alatt ijesztgetést értettem, és nem egyebet? - néztem rá, és majdnem elröhögtem magam, de azért próbáltam komoly maradni. Viccesek ezek az oda-vissza féltékenységi jelenetek.. :D
- Ja, bocs, Ryan - nevetett fel Dan.
- Nem gond, megértettem - kacagott velünk, miközben Andy foglalt helyet a kanapén.
- Stella, nem gond, ha most beszélgetünk kicsit? Csak szeretnélek jobban megismerni, mert ha Daniel megkért, hogy kísérd el, akkor tényleg komoly kapcsolat lehet... Eddig még összesen két barátnőjét ismertük - mondta, mire láttam, hogy Danie vörösödik, és kb. a föld alá kívánta Andy-t... :D Mondjuk én is, mert nem igazán volt kedvem 'ismerkedni', de hát az illem szerint muszáj volt mesélnem magamról... Elég sokáig, bah.

29. rész

Sziasztok!
Először is elnézést kérek a késésért. Egyszerűen nem volt kedvem blogolni, időm sem nagyon volt, és még azt sem tudtam, mit kellene írnom. De itt vagyok, újult erővel, ééés folytatódik Daniel és Stella története :)
És. Tudom, hogy kicsit megkésve, de minden kedves olvasómnak kívánok egy nagyon-nagyon jó, élményekben gazdag, jó jegyekkel teli tanévet! ♥
Aztán. El kell mondanom, hogy nagyon büszke vagyok rátok. Nem vártam el soha sokezres nézettséget, és most mit látok? Átléptünk a 2.ooo megtekintést az oldalon! Nagyon köszönöm♥
Még valami. A blog vége. Bármilyen meglepő is, még NEM tervezem a blog zárását, és ha lesz rá igény, minél tovább próbálom folytatni. Őszintén szólva, még én sem tudom, hol lesz vége... :D
Na, de jó olvasást, nem rizsázok tovább..!:)
xxx
U.i.: Ryan, jobbra ---------> 

Kértem még egy törölközőt Danieltől, és elindultam a fürdőszoba irányába. Levetkőztem, és beálltam a zuhanykabinba... Csak folyattam magamra a forró vizet, és próbáltam minél tovább húzni az időt... Addig legalább átgondoltam, hogyan is fogom elmondani Danie-nek ezt az egészet. Nehéz lesz felidézni a múltat, de muszáj megtennem... Érte. Úgy negyed órája folyathattam a vizet, mikor rájöttem, hogy most már ideje kimásznom, szóval kiléptem, megtörölköztem. Aztán rájöttem, hogy nem vittem be semmi ruhát, ezért egy törölközőben battyogtam ki a szobába (szerencsére egész nagy volt a törcsi... ergo elég sokat takart). Dan nagy szemekkel nézett, mikor kimentem... De végül nem mondtam semmit, gondolom leesett neki, hogy csak azért van ez, mert nem vittem ruhát, és Ő is elindult végül zuhanyozni. Épp a táskámban kutakodtam valami száraz ruha után, csak arra nem számítottam, hogy lecsúszik rólam a törölköző. Jót röhögtem magamon, egészen addig, amíg meg nem hallottam Daniel hangját, hogy 'Bocs, nem hoztam törölközőt, egy pillanat', majd egy ajtócsapódást. Még szerencse, hogy alsónemű meg melltartó volt már rajtam... de akkor is! Istenem, már megint égtem egy sort! Pontosabban nem égtem, hanem perverz vigyorgást kaptam Danie-től, de már nem foglalkoztam az egésszel, látott ő már (majdnem..) így is, mikor még nem voltunk együtt... Hiába kapkodtam volna a törölköző után, amit látott, már látta. Szóval csak lazán hagytam, hogy a törcsi a földön heverjen.
- Ömm, akkor én most megyek zuhanyozni - nézett a szemembe  rám Dan... :D
A kis jelenetünk közepette kikerestem egy fekete nadrágot, meg egy itthonra való, bő fekete pulcsit 'Take me to Paris' felirattal (fekete feketével... igen, egyébként temetésre jöttünk ide..:/), felhúztam a mamuszom, és kész is voltam. Illetve majdnem.

Gyorsan kiszedtem a kézitáskám oldalzsebéből egy hajgumit meg pár hullámcsatot (igen, egy jó női kézitáskából akár egy traktort is össze lehetne szerelni...), és feltűzködtem a hajam. Nem igazán érdekelt, hogy néz ki, az volt a lényeg, hogy ne lógjon a szemembe. Danie látott már vérző orral, akárcsak Ryan (...), Molly meg nem hiszem, hogy bármit is szólna a hajam miatt. Sminket sem raktam fel... Minek?! Ha most nekiállok mesélni, úgyis biztos szétmegy...

Komoly gondolataimat újabb ajtózáródás szakította meg... Danie lépett ki... ugyancsak egy szál törölközőben. Amint megpillantottam kidolgozott felsőtestét, picit lefagytam. Azt hiszem, ő is kicsit kellemetlenül érezhette magát, de ezzel akkor ott nem igazán volt időm foglalkozni... lefoglalt a pásztázás... ;3 Aztán hirtelen kapcsoltam, hogy basszus, talán ő is fel akar öltözni (talán :P), szóval, éppen indulni készültem kifelé, mikor hallottam, hogy elröhögi magát. Ezt észrevéve kitűztem célul az ágyat, és a legelső kezembe akadó párnát nekivágtam. "Nem nevet, együtt érez!!!" - gondoltam magamban. A kis akciómon még jobban elkezdett nevetni, majd odajött hozzám, és átölelt. Azt hiszem, ez volt a lehető legjobb dolog, amit tehetett. Nem tudok mit tenni... Mindent megtennék érte. Mindig, minden körülmények között. Bármit. Azt hiszem, az életemet is érte adnám... És hogy ennyi nap alatt hogy lehet valakibe ennyire beleesni? Minden feltételezés, rossz gondolat nélkül? Tele bizalommal... és szeretettel? Fogalmam sincs. Kívánom, hogy találja meg mindenki a saját Daniel Standupját... És őszintén? Imádom. És szavakba sem tudom önteni, hogy mennyire. ♥

- Na, megyek, öltözz fel. Aztán szólj, ha mesélhetek.. Hosszú lesz, készülj fel.

- Ok. Ha már úgyis mégy, nem csinálnál valami kaját? Éhen halok - mondta.

- Popcorn-t esetleg a reggeli meséhez? - vigyorogtam.

- Nem, köszi. De egy kis Nutella jól jönne... Szolgáld ki magad, valahol megtalálod...

- Na, most igazán sokat segítettél - nyomtam egy puszit az arcára, és kimentem.

Nem kellett sokáig keresgélnem, mert Molly épp azt vette ki a szekrényből, mikor lementem. 

- Stella, szia - köszöntött. - Tetszik a felsőd! 

- Köszi szépen.

- Nutellát?

- Most, hogy mondod, épp azért indultam. Ryan?

- Ömm, ezt neki vinném, még zuhanyozik. De vegyél ki belőle, kenjél kenyeret, ha ezt akarsz reggelizni. 

- Igazából én meg Dan-nek akartam ... Mindegy, keresek neki más reggelit - mosolyogtam.

- Ugyan már... Nem tudtad, hogy mekkora Nutella-függő család vagyunk? Még van három üveg - nevetett Molly.

- Jaaa, akkor no problem - nevettem vele. - Felmentem, már biztos kész van. Ömm, jó étvágyat. - mondtam még mindig kacagva.

- Köszi Ryan nevében is... Izé, Danielnek is - röhögött.

- Köszöni - indultam a lépcső felé.

A szobához érve kopogni akartam, de meglepve tapasztaltam, hogy nyitva van az ajtó, Danie meg az ágyon van kiterülve. Nem aludt, de láttam rajta, hogy nagyon fáradt. 

- Itt a Nutellaaa - ordítottam már vagy két méterre az ajtótól, mire rekord sebességgel ugrott fel. Woow, tényleg függő lehet. :D

- Jaaaj, köszönöm. Életmentő vagy - szólt, és egy csókot is kaptam mellé. Vagy kettőt.. :)

- Nincs mit. Na, kezdődhet a mese-reggel? 

- Természetesen. Hallgatlak - helyezte magát kényelembe az ágyon... Újra. Én pedig elkezdtem kicsit félni ettől az egésztől... Újra.

- Szóval. Hol is kezdjem? - gondolkodtam el. - Na jó, adj egy kicsit, attól megnyugszom - mutattam a Nutellára.

- Tessék - nyújtotta felém Dan az üveget, én meg kiszedtem belőle kicsit az ujjammal. 

- Hmm, máris jobb. Szóval. Az egész még akkor kezdődött, mikor kicsik voltunk. Anyukám és - kezdtem a történetet, mire csengőszó szakított félbe.

- Mi a franc? Ki akart itt ilyenkor bármit is? Még csak 9 óra van, ember!!! - káromkodott D., és még így is elég sokat cenzúráztam rajta... - Jaj, basszus, tényleg! Rohadtul elfelejtettem. Bassza meg, csessze meg, áá! A lehető legrosszabbkor. Ne haragudj, drágám! Majd folytatod... - simította meg a vállam Danie. Először nem értettem, hogy most mi van. De hát persze! Hát ezért jöttünk el este. Ezért volt a kalauz-sztorim. Ezért történt Tom balesete. És ezért vagyunk már itt!!! Mariah testvére... Áááá!