Break

Sziasztok!
Nagyon sokáig halogattam ezt a bejegyzést.
Most jutottam el arra a pontra, hogy rávegyem magam, hogy megírjam.
Imádok blogolni, és ez most sem változott.
Annak, amit mondani fogok, két oka van:
a) nincs időm
b) nincs kedvem/ihletem
Szóval. Úgy döntöttem (már régen, de akinek még nem tűnt fel, gondoltam szólok), hogy szüneteltetem a blogot.
Hogy mikor jövök vissza?
Lehet, hogy a téli szünetben visszatérek, de ha nem, én olyan február elejét mondok. Addigra már második félév lesz, és nem kell (annyira) hajtanom, mert már nem fog a továbbtanulásba számítani.
Köszönöm a megértést, és remélem, nem haragszotok rám, és később is olvasni fogtok. :)
Szeretettel,
moncsi. xx

I'm very sorry coz...

Sziasztok!
Kezdek megnyugodni.
Visszatértek az olvasóim, a kommentek, a megjelenítések. #szeretemazolvasoimat!!!! ♥
Sajnálom, hogy elmaradt a szerdai rész, nagyon sűrű hetem volt. :(
És azért is bocsánatot kérek, hogy ma nem tudok részt hozni. Vendégeink vannak, ezért nincs most időm blogolni, összecsapott részt pedig nem szeretnék.
Szóval szerdán.. ;) 
És végül, felhívnám a figyelmetek a jobb oldalt legfelül található szavazásra. 12 nap múlva dől el, hogy mi lesz az újdonság a blogon!
XOXO ♥

37. rész

Halihó...
Szerintem ennek így semmi értelme. Hiába a sok oldalmegjelenítés (amit amúgy nagyon köszönök!), ha se komment, se semmi tulajdonképpen. Ha ehhez a részhez sem érkezik komment szerdáig, elgondolkozom, hogy érdemes-e folytatni a blogot.
xxx
U.i.: Köszönet a twittereseimnek a segítségért... mikor nem jutnak eszembe megfelelő kifejezések, mindig segítenek :D ♥

Az asztalon egy cetli állt:

Daniellel kb. egyszerre fejeztük be az olvasást.

(Zárójelben megjegyzem, hogy Molly szépen ír.)

Egy percig, nem is mondtunk semmit, csak értelmeztük az olvasottakat. 

'Nektek, és nekünk is jobb lesz így'. Igen. Ilyen szempontból.

Nekem viszont most ismét eszembe jutott Ryan anyja, a házuk, a városunk, meg minden, ami a múltban történt. A francba már, hogy mindenki az én hegeimet szeretné feltépni.....

Viszont egy ettől fontosabb dolog is eszembe jutott.

- Figyu már, Dan... - kezdtem bele.

- Igen? Mondd!
- Ömm... fura kérdés, de még nem tudok róla. Mikor is lesz a temetés?

- Temetés? Ó bassza meg!!!

- Te elfelejtetted a temetést??? - csodálkoztam el.

- Ne haragudj, annyi minden járt az eszemben, és.. Jézus Úristen, még semmit nem szerveztünk meg.

- Te normális vagy? Holnaputánra vártok minden 'vendéget', és még semmit nem csináltál ezzel kapcsolatban? Gratulálok! - korholtam le a barátom.

- Jó, jó, jó, hülye voltam, tudom...

- Nem csak voltál.

- Én is szeretlek ♥ nem segítenél szervezkedni? Mármint telefonálgatni, meg járkálni ide-oda.. hmm? 

- De, persze... De ugye nem most? 

- De, baszd meg, este 7-kor fel fogok hívni egy temetkezési vállalatot... biztosan felveszik.

- Ismered te azt a kifejezést, hogy 'irónia'? - vigyorogtam.

- Hát, azt még gyakorolnod kell - intett le egy kegyes mozdulattal.

- Pssszt van!

- Ereszt a fejed? - kérdezte.

- Igen, basszus, nem tudtad, hogy a fejem helyén egy lufit hordok? Ez az új divat.

- Hát, akkor én ezek szerint elég anti-menő vagyok... - vágott szomorú arcot, de látszott rajta, hogy mindjárt elneveti magát.

- Lám-lám, milyen ódivatú pasim van nekem... Chhh. 

- Ne ciccegj, nem vagyok macska! - mutatott 'karmokat' az ujjaival.

- Cicc, eszünk hát valamit? - mondtam, mihelyt eszembe jutott korgó gyomrom.

- Cicu.. én esetleg vadmacska vagyok, nem cicc.... 

- Jól van, akkor, Wildcat... nem 'Troy' véletlenül a második neved? - röhögtem.

- Nem... Chad.

- Komolyan?

- Nem - nevetett. - Mindenesetre a kajára visszatérve... nem csinálunk valami vacsit?

- De, az jöhet! És mi legyen? Nem lehet Nutella. Abból egyelőre elég lesz.

- Jaj, ne már.. egyre jobban ismersz.

- Tudod, ez már csak egy hátrány, ha az embernek barátnője van... - kacsintottam.

- Okay, boss... - röhögött. - Melegszendó? - nézett rám ragyogó szemekkel.

- Benne vagyok. Ööö... teát tudsz főzni?

- Természetesen. Milyen teát kér a hölgy?

- Hmmm... Van zöld teátok?

- Igen. Egy zöld tea rendel.

- Köszönöm.. Én addig megcsinálom a szenyát. 

- Oké.

Még egy csomót beszélgettünk a konyhában is, és mikor kész lett a vacsink, felvonultunk a zöld teákkal meg a kajával Dan szobájába, és vacsi közben megnéztük A halott menyasszony c. filmet. Nekem tetszett. :)

36. rész

Hahó mindenki!
Szomorúan kellett belépnem a blogger oldalamra. Egyetlen megjegyzés sem érkezett az előző részhez, pedig oda vártam a legtöbbet... Hisz abban volt a legnagyobb fordulat. :( 
Gondolom, hogy nem ilyesmire számítottatok, hanem, hogy mondjuk Ryan meg Stella jártak régen, vagy ilyesmi, de az olyan sablonos lett volna... Nem tetszett?
Sajnálom, ha csalódást okoztam. Azért hoztam egy részt, ha még érdekel titeket.
xxx
U.i.: Jobb oldalt felül találtok egy szavazást az újdonságokról, kérlek, voksoljatok! :)

A düh-kitörésem idején csorgott a könny a szememből, mint a vízfolyás. A könnycseppek táncot jártak az arcomon, a hajam hébe-hóba állt, össze-vissza huzigáltam a pizsim ujját, ami végül a háromszorosára nyúlt, és meg sem tudtam szólalni. A régi emlékek, a sokk, a felismerés sokkja, hogy ismét egy árulóval élek egy házban... Kicsit feladta a leckét az elmémnek. Kicsit nagyon.
Mindeközben ott volt egy kihagyhatatlan szempont, hogy Dan hűségesen karolt át, húzott magához védelmezően. Nem szólt semmit, de a pillantásaiból éreztem, hogy mit gondol. Haragudott Ryanre, ugyanakkor nem akart egy veszekedést a családban. Ott ült mellettem, nem állt fel, nem rohant el, hogy behúzzon neki egyet, és még a hajóra sem rohant vissza. Nem tett semmit, csak csendben simogatta a fejem, és ezzel sokkal többet tett, mintha agyba-főbe verte volna Ry-t. Én - szerelmem kifejezése képpen - szorosan belefúrtam a fejem a pizsijének a vállrészébe, és beszívtam a tusfürdőjének az illatát. Néha-néha felpillantottam rá, csordultig könnyes, fényes szemekkel, és örömmel nyugtáztam, hogy nem aludt be, nem játszik a telefonján, és nem is nyomta be titokban a tévét. Réveteg tekintettel meredt maga elé, mikor fel-felnéztem, rám mosolygott. 'Többet mond minden szónál' ez a mosoly, akárcsak a Raffaello. Apám emléke nagyon felkavart, az elmúlt napokban nem is gondoltam rá... azóta sikerült kikerülnöm a sírást, mióta a hajón vagyok/voltam. Mikor még otthon voltam, az éjjeli szekrényemen volt egy kép sima fa keretben, amin még kb. 3 éves vagyok, és Anyu meg Apu között állok, ők leguggolnak hozzám, és úgy öleljük egymást. Ahányszor rápíllantottam arra a fényképre, mindig felötlöttek bennem a régi szép dolgok, és gyakran sírtam emiatt. Nagyon szoros kapcsolat fűzött Apához... és az ember ezt már csak akkor érzékeli leginkább, amikor már nincs mit érzékeljen... Ilyen ez a halál. Szomorú, gonosz, az emberek érzéseit semmibe vevő. Nem is filozofálok tovább, mert az lesz a vége, hogy megint elsírom magam. Ja, nem. Már sírok....
Fogalmam sincs mennyi ideig ültünk egymás mellett szótlanul. Valószínűleg több, mint egy órát. Mégsem éreztem magam kellemetlenül, mintha mindenképpen társalognunk kellett volna, vagy ilyesmi. Dan valószínűleg tudta, mit érzek, és ezért nem is szólt semmit, és én is tudtam, hogy mit érez. Hisz ő is most tapasztalja meg az édesanyja hiányát... Ez is óriási veszteség. Pontosan ugyanakkora, mint nekem volt anno Apué. Megtörve a csendet, én szólaltam meg először:
- Danie... Mondhatok valamit?
- Persze, mért ne mondhatnál? - mosolyodott el kedvesen.
- Na jó... Szóval. Köszönöm, hogy mindig mellettem állsz. Köszönöm, hogy támogatsz, holott nekem kellene támogatnom téged, hisz most a te anyukád miatt vagyunk itt. Kicsit önzőnek is érzem magam emiatt. Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy velem, nem rohantál el, nem hagytál el és társai. Köszönöm, hogy.. hogy vagy nekem! (írói megjegyzés: kicsit nyálasabbra sikerült, mint terveztem, bocsi annak, aki nem szereti az ilyeneket!)
Daniel nem mondott semmit, csak még szélesebbre húzta mosolyát, és forrón megcsókolt.
Ismét csend következett. Ez csak néhány percig tartott.
- Hány óra van egyébként? - kérdeztem.
- Szerintem nem szeretnéd tudni - nyomta meg a telefonja feloldógombját, az én szemem pedig elkerekedett, mikor megláttam az időt. 18:41. Ilyen sok idő telt el?
- Szerintem sem szerettem volna tudni... De már mindegy. Tényleg ne haragudj, hogy így telt miattam a délutánod.
- Ugyan már... Szerinted most még keljünk fel? - röhögött fel hitetlenül Dan.
- Én már ugyan fel nem öltözöm... De azért innen kimászhatunk, nem? - céloztam arra, hogy még mindig az ágy szélén ültünk.
- Persze... Nem vagy éhes?
- De, eléggé. Mit eszünk?
- Fogalmam sincs, ami van - szállt le az ágyból, és húzott maga után.
A konyhába érve egy cetlit találtunk az asztalon...

35. rész

Halihó!
Nem ilyenre terveztem ezt a részt, kicsit furára sikerült, de egye kutya, remélem tetszeni fog... Még annyit, hogy végre kiderül a nagy titok... :O
Mindenesetre nem tudom, hogy ki olvasgatja a blogom sokat az Egyesült Államokból, illetve Ukrajnából, de mindig nagyon sok megjelenítést látok onnan, és ennek nagyon-nagyon örülök! :)
Jó olvasást!
xoxo

 Veszekedés. Hangzavar. Akármerre nézek, mindenki kiabál velem. Senki nem szeret engem. Akármerre indulnék, lábam nem visz... Nem tudok mozdulni. Földbe gyökereztem. Hiába kiabálok, mindenki csak leordítja a fejem... Senki nem véd meg. Mindenkitől félnem kell. És akkor... ott jön az a bizonyos autó. Nem, tűnj el innen! - gondolom. Nem történhet meg még egyszer ugyanaz! Már hiába akarok kiabálni, nem jön ki hang a torkomon. A kiabáló alakok egyre közelítenek felém. Nagyon félek. Talán meg akarnak ölni. De akkor miért van itt az autó? Mi történik velem?

Ziláltan ébredek. Leizzadtam. Daniel árgus szemekkel figyel, mikor rápillantok, abbahagyja a karom rázogatását, majd megsimítja a fejem. Mi történt? - tátogom, de hang nem jön ki a torkomon. Nem tud kijönni, hiszen még erre sem vagyok képes. Teljesen megzavart ez az álom.
- Stella, minden rendben? Álmodban kiabáltál.
- Daniel! - húztam magam mellé. - Daniel, Úristen, annyira örülök, hogy itt vagy!
- De hát Stella, el sem mentem!
- Tudom. De ott volt Ryan... meg az anyja! És az autó... és.. várjunk csak, mit kiabáltam?
- 'Ne tegyétek újra ezt!', valamint 'Nem történhet megint ez', esetleg 'Segítség' és hasonló kiáltásokkal ébresztettél.
- Ne haragudj, nem akartam, hogy miattam felkelj! Csak rosszat álmodtam.
- Sejtettem. Viszont, mit keresett az álmodban Ry? És ki akart elütni? Vagy mi van?
- Dan... Úgy érzem, itt az ideje, hogy végre mindent elmeséljek.
- Ahogy gondolod - biztatott.
- Szóval. Honnan is kezdjem? Ryan anyja és az én anyukám nagyon jó barátnők voltak. Ezért keresztben voltak keresztszülők: az én keresztanyám a Ryan anyja, az én anyukám pedig Ry keresztanyja volt.
- Értem. De akkor miért van köztetek ilyen fura viszony?
- Ne szólj bele, kérlek. Így is nehéz visszaemlékeznem.
- Rendben, lenyeltem a kulcsot.
- Én is így gondoltam. Na szóval. Mindig nagyon sokat voltunk együtt, szinte minden második délutánt, a hétvégéket folyton együtt töltöttük. Ryannel már kiskorunktól kezdve nagyon jó barátok voltunk...Más választásunk nem is igazán lett volna. Együtt játszottunk, aztán együtt tanultunk, később pedig együtt írtunk puskákat. Mindez eltartott a 8.-os ballagásom napjáig... De aznap minden megváltozott. Természetesen ők is meg voltak hívva a ballagásra. Anyáék akkor már rég elváltak, szóval külön érkeztek. Baráti viszonyban maradtak, ezért nem volt gond, hogy mindketten egy helyen lesznek. Apa épp egy zebrán jött át, a ballagóra készülve, amikor... Amikor jött Ryan és az anyja (az ő apja már meghalt, mikor az anyukája terhes volt), és elgázolták aput. Keresztanyu és Apu kapcsolata soha nem volt felhőtlen, hisz Keresztanyu már a kezdetektől fogva ellenezte Anyuék házasságát.. bár végül neki lett igaza. Soha nem gondoltam volna arra, hogy ilyet tenne Apuval. A balesetnek máig sincs tettese, mivel egy biztonsági kamera felvétele nem volt elegendő bizonyíték. Én mondjuk így ismerem sztorit, valamint, hogy Ryanék lefizették a bírót, de ezen már kár rágódni. Mindenesetre Apu nem jött el a ballagásomra, ami miatt végigsírtam az egészet... Keresztanyuék pedig ott hagyták a zebrán, élet-halál között. Néhány járókelő hívta a mentőket, akik már nem tudtak rajta segíteni. Az orvosok szerint, ha néhány perccel hamarabb kezdik az újraélesztést, elkötik a lábát, és dokit hívnak hozzá, még meg tudták volna menteni. De nem, ők ott hagyták, erkölcstelenül.... És a legszörnyűbb, hogy utána be sem ismerték a tettüket... Soha többet nem beszéltem azóta se Ryan-nel, se Keresztanyuval. Anyu is megszakította velük a kapcsolatot... Hiába az exférje, mégis nagyon szoros barátságban voltak. Őt is mélyen érintette ez az egész sztori. Szóval miattuk kerültem csonka családba... - fejeztem be végül, szipogva.
- Szipogi őrmester... .Nem is tudom, mit mondjak. Először is, óriási részvétem Apukád miatt. Épp most élem át, milyen érzés ez... Az viszont, amit Ryanék tettek.. megbocsáthatatlan. Már értem, miért nem kedveled annyira a srácot.
- Valami  baj van? Sírást, meg kiabálást hallottunk, nem tudtuk, hogy mi van - jött be.. az épp emlegetett fél.
- TŰNJ EL INNEN! MIATTAD VAN MINDEN! SOHA TÖBBÉ NEM AKARLAK LÁTNI, TE MOCSKOS DISZNÓ! - ordítottam teljes szívemből. És nem, ez nem a feszültség vagy az idegesség volt. Ez a színtiszta igazság....

34. rész

Ahoj mindenki! :)

Köszönöm a statisztikákból megtudottakat, átléptük a 2500 megjelenítést... igazán köszönöm <3

Szerda lévén, itt az új rész.. Élvezzétek :)

xxx

Mikor 'hazaértünk' (már ha nevezhetek egy ilyen helyet hazának...), leültünk a nappaliba. Dan a kanapén foglalt helyet, és maga mellé húzott, majd felém fordult. Nem tudom, miért, de nekem különleges hangulatot idézett elő az egész. Kettecskén, meghitten, bizalmasan. 

- Nagyon haragszol Molly-ra?

- Kicsit. Bizonyos szinten megértem, hogy így jön ki rajta a feszültség, na de azért nem az én fejemet kell leordítani. És ezek szerint gondolom nem is volt alaptalan, ha ez jött ki belőle. Szerintem tényleg így gondolja.

- Dehogy gondolja így, Stella!
- Danie, ne beszélj csacsiságokat. Ha esetleg neked mondott is olyat, hogy kedvel, ilyesmi, szerintem csak azért tette, hogy jobb kedved legyen...

- Ki ismeri jobban? Az én ikertestvérem. Biztos, hogy nem mondana rád semmi rosszat józan állapotban.

- Molly-t te. Én viszont Ryan-t, és a pillantásából megértettem, hogy ő tudja, hogy Molly tényleg csak egy senkinek tart.

- És ha tényleg így van? Én akkor is szeretlek...

- Én is, nagyon... De ez így nem mehet tovább.

- Hé, hé, hé, álljunk csak meg egy pillanatra. Szóval hogy is van ez a Ryan-Stella sztori? Nem menekülsz előlem... Most már nagyon kíváncsi vagyok.

- Daaaan... Nem lehetne ezt máskor? Nagyon fáradt vagyok, én nem vállalok be még egy ekkora 'megpróbáltatást'.

- Oké. De egyezzünk meg. Este mindenképp elmondod, ha esik, ha fúj, ha beszakad a föld...

- Jó, nem kell folytatnod, megértettem. Akkor lepihenhetek?

- Persze. Menj nyugodtan, én is megyek mindjárt.

Bólintottam, majd fölballagtam Daniel szobájába. Gyorsan átvettem a pizsim, és befeküdtem az ágyba. Már nem hallottam, mikor Daniel feljött, szerinte már réges-régen legszebb álmaim szigetén jártam. 

Arra természetesen miért is ne ébredtem volna fel, hogy Ryan és Molly hevesen vitázva csapják be az ajtót?

Valami ilyesmi volt:

- De Molly, mit nem értesz meg azon, hogy Stella semmi rosszat nem tett ellened? 

- Ellenem nem. De hiába tagadod, tudom, hogy több volt köztetek, mint ez az anyukád-anyukája dolog. 

- Hányszor magyarázzam még el neked? Semmi nem történt. 

- Egyszer sem.

Elmondta neki. Na de egy kórházban? És ennyi idő alatt? Most vagy én aludtam ilyen sokat, és már ennyi idő eltelt, vagy.... izé. Nem tudom megérteni a férfiakat. Az egyetlen nyugtató az volt, hogy mikor a másik oldalamra fordultam, Dan békésen szunyókált mellettem. Éreztem, ahogy veszi a levegőt, ahogy szuszog, láttam, hogy ő is totál fáradt lehetett már. Közelebb akartam hozzá bújni, de ekkor ő kinyitotta a szemét és átkarolt. Valami olyasmit suttogott, hogy 'Aludj nyugodtan, mert szeretlek'... <3

33. rész

Halihó!
Nem fűzök hozzá semmit a részhez, remélem tetszeni fog :)
xxx

- Úgy, ahogy mondom. Örülök neki, hogy a gyermekeim vagytok.
- De Tom, kérlek... - csodálkozott nagyot Ry. - Attól, hogy szeretsz minket, még nem kell a gyermekeidnek hívnod.
- Mért ne hívhatnám a saját lányom és fiam a gyermekeimnek? Hisz én dolgoztam meg értetek - kacsintott.
- TOM! FOGD MÁR FEL, HOGY NEM VAGYOK A LÁNYOD, EZ A DISZNÓ MEG NEM A FIAD! ELEGEM VAN MÁR EBBŐL!!! - kiabáltam, és én sem ismertem saját magamra. Igen, így jön ki rajtam a feszültség, de hát... erre én sem számítottam, hogy ilyet teszek. És disznó?! Ezt meg honnan szedtem???
Tom olyan fejet vágott, mint aki szellemet lát. Nem csodálom.
Hirtelen Ryan-re tévedt tekintetem. Hogy mit láttam rajta? Csalódottságot. Óriási csalódottságot.
- Hé, ne haragudjatok rám. Én csak.. én csak így vezetem le az idegességet.
- Stella, Stella, Stella! Köszönöm. Köszönöm, hogy míg így is mellettem álltatok... és úgy látszik, az ordibáló-rohamod kellett ahhoz, hogy megértsek mindent, azaz újra felfogjam az életem. Köszönöm! - mosolygott Tom, és azt hiszem, még a szeme is könnyes volt. Tátott szájjal meredtünk rá mindketten, de válaszolni már nem volt időnk, mert egyszer csak Daniel és Molly rontott be.
- Mi történt? Miért kiabáltatok? Hahóóóóó! Mondjatok már valamit!
- Daniel.. Fiam, köszönöm, hogy ilyen csodás barátnőd van.
- Mi? Fiam? Apa, te tudod, hogy a fiad vagyok? De akkor is, miért kiabáltatok?
- Stella idegesség-levezetése tette meg a hatását... - célzott Ryan.
Molly-n látszott, hogy kicsit meg van sértődve.
- Molly, valami baj van? - kérdeztem.
- Ááá, nem. Csak a saját apám nekem nem hiszi el, hogy a lánya vagyok, egy jött-ment vadidegennek, akit kb. egy hete ismer, annak meg elhiszi. Ja, és összecseréli velem. Hát kösz, Stella, igazán kösz.
Teljesen lefagytam. Hogy mi? Az ő apja. Inkább örülnie kéne, hogy bármire is emlékszik a múltjából.
- Molly, én... - néztem rá ismét idegesen, de nem tudtam folytatni, mert éreztem, hogy ez első könnycseppek is megjelentek a szememben. Igazán kösz. Elindultam Daniel felé, de mikor kitárta a karját, már éreztem, hogy nem történhet semmi baj. Annyira biztonságban érzem magam a közelében...
- Szerintem mi megyünk - jelentette ki határozottan, majd elindultunk az ajtó felé. - Sziasztok. Molly, ezért még számolunk!
A háttérből még hallottam Molly sértődött ciccegését, de már nem érdekelt. A folyosón láttuk, hogy Demi kidőlt Eva ölében, és édesen szunyókált. Daniel egy mindent elmondó pillantást küldött feléjük, és kiléptünk a kórházból. Beültünk az autóba, és egyenesen feléjük vettük az irányt. Dan csak annyit mondott:
- Ne haragudj Mollyra, őt is rosszul érinti ez az időszak.
- Te is hallottad, mit mondott.
- Igen, hallottam. Ne aggódj, minden rendben lesz! 

32. rész

Sziasztok, drága olvasóim!

Szerda van, azaz itt az új rész. Tudom, hogy késő van, de a délután sajnos nem tudtam felrakni a bejegyzést, reggel pedig nem volt rá időm.

Igazán semmitmondó, rövid rész lett, sajnálom, de most ennyi tellett tőlem.

Most is nagyon örülnék néhány kommentnek, akárcsak máskor. Tudom, hogy a kódos robot-űző rendszer elveszi a kedvet (tapasztalat), de ha látom a véleményeket, jobban tudom a történetet a kedvetekre formálni, és én is szívesebben írok, ha tudom, hogy valami értelme is van. 

Nem húzom tovább az olvasásra szánt rövid időtöket, jó szórakozást a 32. részhez! :)

xxx

Kisfiam és kislányom? Ez a helyzet egyre rosszabb. Nem hiszem el, illetve nem tudom elhinni, hogy már Ryan-t is keveri. Hohó, várjunk csak! Talán azt hiszi, mi vagyunk az iker-gyermekei. A kor végülis - hellyel közzel - stimmel... 

- Miért rohant ki az előbb az a gyönyörű kislányka? Megbántottam valamivel?

- Nem, dehogy - feleltük kórusban, majd kínosan pillantottunk egymásra. 

- Hát akkor? Mi történt? És miért kiabált, hogy Tom bácsi? Az én vagyok tudtommal, vagy nem?! 

- De, persze... Azt mondta, hogy 'Tom bácsi, nem is láttad a sebem? Elestem az ajtóban'! - segített ki Ryan, bár őszintén nem hittem, hogy Tom ilyen könnyen beveszi.

- Én vén hülye, teljesen mást értettem - mondta a főnök, szinte látszott rajta,  hogy milyen nagy kő esett le a szívéről...

- Tom, te egyáltalán nem vagy öreg, ne mond ilyeneket... Inkább arról mesélj... hogy vagy? - vetettem be az örök adu ászt.

- Köszönöm, Stellieta, remekül... Bár őszintén nem igazán értem, hogy kerültem ide.

- Valószínüleg elestél vagy ilyesmi... egy állomáson találtunk meg. 

- Mit kerestem én egy állomáson? - kérdezte.

- Éppen Danievel és Stellaval tartottál haza a hajóról, Mariah temetését szervezni... De ne aggódj, azt már mi megoldjuk.

- Igen, ezt mondta.... öö... hogy is hívják?! Öhm, megvan, Eva is! De mikor történt mindez? És én miért nem emlékszem rá?! 

- Amikor a baleset történt a fejeddel, részleges amnézia állt be nálad - szólalt meg Ry.

- Ó, értem. Akkor még valami. Elmagyaráznátok végre, hogy kik voltak bent nálam az előbb? A nevüket tudom, de fogalmam sincs, honnan kellene ismernem őket - nézett ránk árgus tekintettel. 

- Senkit nem ismertél meg? Mármint a nevén kívül? 

Tom megrázta a fejét. Nem, nem, nem igaz! Most csípjen meg valaki, és mondja, hogy ez csak egy rossz álom!!! Nem ismeri a saját gyermekeit, a sógornőjét... ajaj.

- Szóval. A fiatal srác... Tudod hogy hívják? 

- Azt hiszem. David? Vagy nem. Várj! Daniel?!

- Na igen, Daniel. Dan a fiad. 

- Remek! Nagyon szimpatikus fickó.

- Egyet értek! - mosolyogtam.

- És a fiatalabb nő? A neve...

- Molly! Ugye? - vágott közbe Tom.

- Pontosan - folytatta Ryan. - Ő pedig a lányod.

- De szapora család vagyunk/voltunk mi! - nevetett a főnök. - Ő is aranyosnak tűnik.

- Ezzek meg én értek egyet - vigyorgott Ry.

- És a másik nő? Mondjátok, hogy ő nem a gyerekem! - röhögött hitetlenül.

- Természetesen nem. Ő a - volt - feleségednek, Mariah-nak a testvére, Eva. A kislány pedig a gyermeke, Demi - amint kimondtam az utolsó szavakat, reméltem, hogy azt már helyre tudja tenni, hogy mi kik vagyunk. Jobb esetben mindent felfog, kitisztul az agya, és talán extraként még bocsánatot is kér tőlünk, amiért nem ismer meg. Bár még nem kellett volna mindent kitálalnunk nek, mert még visszajöhettek volna a gondolatai, de úgy érzem, jobb ezen túl lenni, jobb, hogy ez most így történt... Vagy mégsem?!

- Felfogtam... Milyen jó, hogy két lányom és két fiam van! Idilli.

- Az! - mosolyogtam. - Várj, mi?!

31. rész

Hahó!
Már itt is a 31. rész, az utolsó, amit még nem az új rendszer szerint írtam. A következő rész szerdán lesz fent. Továbbra is nagyon várom a véleményeiteket lent! :)
Jó olvasást!
xxx

Már azt hittem, Andy soha nem hagyja abba a kérdezősködést. Ha azt mondom, 3 órán keresztül kérdezgetett a családomról, barátaimról, élményeimről, stb., lehet, hogy még keveset is mondok. Ő még mondjuk legszívesebben most is cseverészett volna, ha időközben nem érkezik egy telefon, hogy Tom felébredt. Először mind megörültünk, aztán már annyira nem volt jó kedvünk, mert féltünk attól, hogy vajon ki fog most felismerni, és persze, kit kinek tart majd.
Mindenki gyorsan összekapta magát, és elindultunk a kórházba. Két autóval mentünk, Demi a szüleivel az egyikben, én, Danie, Ryan és Molly pedig a Mollyék kocsijában. Az út nem tartott tovább 3 percnél, de senki meg sem szólalt, mindenki nagyon izgult, hogy mi lesz most. A kórházba belépve (mi értünk oda hamarabb, hahah) a kislány mellém lépett, megfogta a kezem (olyan aranyosak az ilyen gyerekek!), és együtt indultunk Tom kórterme felé.
Tom nem tűnt különösebben betegnek, csak a pizsama meg a kötés a fején utalt erre. Az ágyán ült, és egy újságot nézegetett (azt vajon honnan szerezte?!), miközben egy nővérke valami infúziót ellenőrzött. Mikor meglátott minket, azonnal kijött a folyosóra, és megkért minket, hogy egyszerre lehetőleg csak 3 ember menjen be hozzá, mert elég kicsi az a szobácska. Na, ebből óriási kavarodás lett, mert nem tudtunk megegyezni, hogy ki menjen be hozzá, de először végül Danie, Molly és Eva mentek be, mégis csak ők a nagyobb 'rokonok'. Tűkön ülve járkáltunk a folyosón, Andy el volt foglalva Demi szórakoztatásával, én meg azon (is) görcsöltem, hogy tulajdonképpen majdnem egyedül vagyok Ryannel... nagyon régen volt már ilyen.
- Elmondtad már? - kérdezte hirtelen, mire összerázkódtam az ijedtségtől. - Jaj, bocsi, nem akartalak megijeszteni.
- Nem, semmi gond, csak elgondolkodtam. Nem, megzavartak - néztem Andyék felé, akik épp Csapd le csacsit játszottak. - Te?
- Nem, én sem. Pontosabban az elejéig eljutottam.
- Az mit jelent, hogy az elejéig?
- Elmondtam, hogy anyukáink milyen jóban voltak régen, de, hogy minket mi köt össze, még nem. Minket is 'megzavartak'. Már ha érted...
- Igen, igen... Valahogy nekem nincs szívem elmondani. Pontosabban nem hogy nincs szívem, de ha szóba jön ez a téma, összeszorul a szívem, és nem vagyok képes ép ésszel gondolkozni, sírógörcs jön rám a sok szép emlék hatására.... És ahhhj, Ryan, nem is tudod, mennyire hiányoztatok! - mosolyogtam, és választ már nem kaptam, mert kijött az első csoport. - Daniiiie, Molly, Eva, mondjatok már valamit! Mi volt? Tudja már, hogy kik vagytok? Felismert? Hogy van? Hahóóó! - türelmetlenkedtem.
- A körülményekhez képest nem tűnik olyan rossznak a helyzet, mint ahogy Daniel telefonja után vártam - kezdte Eva.
- Szerintem egész jól van. Stella, a nevünket tudta. Bár azt nem, hogy hogy került ide, meg, hogy melyikőnk kicsodája, de tudta, hogy én Daniel vagyok, hogy ő Molly, meg Eva-t is felismerte. Akartok bemenni?
- Naná! - válaszoltam. - Jön még valaki?
- Én megyek! - mondta Ryan.
- Én is mehetek? Lécciii! Már nagyon hiányzik Tom bácsi! - nyivákolt Demi, de még így is olyan tündér volt, hogy csak na.. :)
- Gyere, futás, már biztos fáradt Tom bácsi, de még kicsit bemegyünk, jó? - vigyorogtam Dem felé, és berontottunk. - Tom! Szia! Hogy vagy?
- Kislányom! Kisfiam! Sziasztok gyermekeim! Jól vagyok, de nem értem ezt a nagy felhajtást. Mindenesetre örülök, hogy végre ti jöttetek be.
- Hogy-hogy mi jöttünk...? - nézett rá Ryan.
- Hát ti! De ki volt ez a sok ember itt az előbb? Annyira ismerősnek tűntek, de nem tudom, honnan. És ki ez az aranyos kislány? - akarta megsimítani Demi fejét, de nem jött össze, mert a kislány elkezdett sírni.
- Tom bácsi! Nem ismersz meg? Ne már! Hát azt mondtad, én vagyok a legkedvencebb unokahúgod! Tom bácsi, haragszom rád! Miért nem ismersz fel? Brühühü!!! - rohant ki a kislány az anyukájához. Szegénykém, kicsi még ehhez, hogy megértse, és ahhh, annyira sajnálom! De várjunk csak! Mi az, hogy kisfiam, és kislányom? MI????

Még egy 'xxx' bejegyzés

Sziasztok kedves olvasóim!
Mint azt a címben is láthatjátok, ez nem egy új rész A hajó történetéből.
Nyugi, nem olyan bejelentés, hogy abba akarom hagyni a blogot, vagy szüneteltetni, esetleg hasonlók, szó sincs róla! Egyedül az, hogy nekem ugye beindult a suli, és nem számítottam ekkora hajtásra. És szó szerint reggeltől estig tanulok (vagy puskát írok... de szülőknek a zárójelet nem kell elolvasni! ;)), és amúgy annyira nem venném szívemre ezt az évet (sem), ha ez nem számítana bele a továbbtanulásba.
Egyébként is nem volt ez így elég rendezett, hogy össze-vissza hoztam részeket, szóval úgy döntöttem kijelölök a héten két napot, amikor valószínűleg ráérek majd hozni az új részt. Ez tájékoztató jellegű, szóval elmaradások lehetnek benne, és kérlek ne haragudjatok, ha valamikor nem tudok hozni új bejegyzést, de mindig igyekezni fogok! Amikor előre tudom, hogy nem leszek itthon/netközelben, vagy valami miatt nem tudom aznap hozni a részt, akkor megpróbálom pótolni, vagy előre felrakni. :)
Ééééés, *dobpergés* elérkeztünk a bejegyzés legfontosabb részéhez...

AZ ÚJ RÉSZEK MOSTANTÓL MINDEN SZERDÁN ÉS SZOMBATON KERÜLNEK FEL A SARAHSTELLADANIEL.BLOGSPOT.HU WEBOLDALRA! 

Szóval előre is nagyon köszönöm a megértést, az új rendszer pedig jövő héttel érvényes!

Akik utólag olvassák a blogot, azoknak ez már nem lényeg, és jó olvasást kívánok minden kedves olvasómnak! ♥

M. xxxxxx

U.i.: Remélem várjátok már a szerdákat/szombatokat.. :) ♥

30. rész

Sziasztok!
Íme elérkezett a kerek, 30. rész is... Úgy vettem észre, hogy eléggé várjátok :)
És tudom, hogy tegnapra ígértem, de nem volt időm befejezni, bocsánat!
Kárpótlásul olvassatok most...
xxx

- Na jó, gyere, Stell - mondta Dan. - Megpróbálom őket gyorsan lerendezni, remélhetőleg fáradtak lesznek és nem lesz kedvük kikérdezni az életutadat - húzta száját mosolyra. - Tényleg ne haragudj, hogy már most rákészültél, erre ők, és... Ez olyan rosszul esik, hogy mindig a legrosszabbkor jön közbe valami.
- Semmi baj, Danie. Emiatt ne aggódj, most is ugyanannyira nehéz lett volna elmondani, mint később. Max addig még át tudom gondolni... Nagyon régen történt már minden.
- Jó-jó. De ha most azonnal nem nyitunk ajtót, szerintem azt fogják, hinni, hogy eltévedtek - ragadta meg a kezem, és maga után húzott a lépcső felé.
Szerencsére nem hitték, hogy eltévedtek, mert már kedélyesen csevegtek a nappaliban Mollyval és Ryannel. Épp arról volt szó, hogy a kislány (???) mennyit nőtt, és hogy szeptemberben megy iskolába. "Az meg vajon ki? És miért van itt?" gondoltam. Később minden kiderült, előbb azonban nagy csodálkozással üdvözöltek engem.
- Biztosan te vagy Stella, szia! Hallottunk már rólad - kacsintott Danie-re a nő. - Eva vagyok.
- Jó napot, örülök, hogy megismerhettük egymást! Stella Legend.
- Ez egy ilyen laza család, szóval kérlek tegezz nyugodtan - mondta Eva.
- És engem is - ugrott fel a kanapéról a férfi, aki egészen eddig Ryan-nel társalgott valami Forma1-es futamról. - Andy vagyok, Eva férje, bár gondolom erre magadtól is rájöttél - mosolygott.
Végülis jófejnek néznek ki... bár egymáshoz nekem nem annyira illenek, de hát "az ellentétek vonzzák egymást" vagy mi... Eva egy energetikus, életerős, alapjában véve vidám 35 év körüli nőnek néz ki, ízléses hosszú fekete nadrágban, fekete blúzban, szigorúan fekete blézerrel és fekete hajráffal hátrafogva vállig érő szőke, hullámos haja. Aranyos fülbevaló díszelgett a fülében (igen, egy nő ezt is megfigyeli...), a szoba ajtajában hagyott cipője pedig egy pár centis sarkú sötét balerinacipő volt. Ezzel szemben Andy fekete térdnadrágban, sötét halálfejes (!!!) pólóban, tornacipőben (nem, nem húzta le...), megnövesztett hosszú barna haját egy halálfejes (mi más lenne rajta...) kendővel hátrafogva. Mint ég és föld, mégis teljes egyetértésben voltak. Miközben végigmértem őket, észrevettem még egy szempárt, aki engem bámul.
- Jaj, szia, én Stella vagyok! Hogy hívnak? - kérdeztem barátságosan a kislány elé guggolva, aki rövid gondolkozás után megölelt (annyira cuki!), majd elkezdett mesélni:
- Szia Stella! Én Demetria vagyok, de egyébként Demi-nek hívnak. Most 6 éves vagyok, és képzeld, szeptemberben megyek iskolába! Már nagyon várom! Bár az ovit is nagyon szerettem, oda is vissza akarok menni! Szerinted lehet, hogy egyszerre járjak oviba meg isibe (isi, meg is halok :D)? - nézett rám nagy szemekkel. - Apáék nem akarják megengedni! - vágott végül durcis pofit a kislány. Ő tűnt a szobában a legnormálisabbnak... Egy sötétkék farmert viselt, és egy aranyos macis felső dukált hozzá. Egy ugyanolyan macis táskát szorongatott a kezében (beszarás...). Ugyancsak a szoba ajtaja előtt hagyta a barna félcipőjét. Csinos, aranyos, szép, kedves. Lesz kit félteni az apjának nagy korában....:)
- Hát... Nem hiszem, hogy ezt lehet így... De mit szólnál hozzá, ha megígérném, hogyha iskolás leszel, akkor is ugyanolyan sokat lehet majd játszani, mint az oviban? Csak sokkal okosabb kislány leszel még ennél is közben! - próbáltam terelni a témát, nehogy rajtam követelje majd az óvodát... :D
- De jó! Akkor én csak iskolába akarok menni! És most te is fogsz velem játszani, ugye? - kérdezte, és annyira édesen mosolygott, hogy az embernek lehetetlen lett volna nemet mondani neki.
- Persze, hogy játszunk majd! Sőt, szerintem még Danie, Molly és Ryan is be fog szállni! Így jó lesz? - néztem körbe segítséget keresve... De sajnálattal vettem észre, hogy máris ott hagytak Demivel. Jó, szeretem a gyerekeket, de hé, nekem most nem neki kellene mesélnem... és nem hercegnőkről és békákról. - Gyere, keressük meg a többieket! Nem vagy éhes? - néztem rá, hátha egy kicsit le tudom passzolni a szüleinek... Utána tényleg játszok majd vele... De most fontosabb dolgom van. Sokkal fontosabb.
- De, már nagyon éhes vagyok! Anyaaa!
- Tessék kicsim! Mit szeretnél? - rohant oda Eva, szerintem azt hitte, hogy valami baj van, olyan sebességgel jött...
- Adsz enni? Éhes vagyok!
- Jaj, hát persze, hamarabb is szólhattál volna! Stella, merre találunk itt egy tányért?
- Fú, elnézést, de én ebben a házban még el is tévednék, hisz' még fél napja sem vagyok itt. De, gondolom a konyhában - adtam "kielégítő" választ a kérdésre.
- Hát, ha nem mondod, a fürdőkádban keresem - vihogott Eva, majd később már Demi is. - De azért köszi - mondta, és elindultak a konyha felé, én meg már örültem, hogy megszabadultam picit tőlük, miközben valaki hátulról belecsípett a derekamba, mire én egy hangosat visítottam. Danielre számítottam, és már fordultam is, hogy visszaadjam, de nem ő volt... Hanem Ryan.
- Emlékszel még mennyit idegesítettelek ezzel? - vigyorgott rám.
- Már annyira nem vicces, mint tizenévesen volt... - szóltam, miközben Dan robogott be a nappaliba.
- Úristen, Stella, jól vagy? Mi volt ez a sikítás?
- Jaj, semmi, csak ez az idióta szórakozik velem - mosolyogtam. Hát, Danie a 'szórakozást' kicsit másképp értette, mert bosszús fenyegető pillantásokat vetett Ryan-re.
- Ne...szórakozz...a barátnőmmel! - mondta tagoltan. - Ő az enyém, és ezt kérlek tartsd tiszteletben, különbeb bajok lesznek! Nem is beszélve arról, hogy a tesómmal jársz! - fenyegette meg...Ryan-t.
- Daniiiie, te idióta! Ugye tudod, hogy a 'szórakozás' alatt ijesztgetést értettem, és nem egyebet? - néztem rá, és majdnem elröhögtem magam, de azért próbáltam komoly maradni. Viccesek ezek az oda-vissza féltékenységi jelenetek.. :D
- Ja, bocs, Ryan - nevetett fel Dan.
- Nem gond, megértettem - kacagott velünk, miközben Andy foglalt helyet a kanapén.
- Stella, nem gond, ha most beszélgetünk kicsit? Csak szeretnélek jobban megismerni, mert ha Daniel megkért, hogy kísérd el, akkor tényleg komoly kapcsolat lehet... Eddig még összesen két barátnőjét ismertük - mondta, mire láttam, hogy Danie vörösödik, és kb. a föld alá kívánta Andy-t... :D Mondjuk én is, mert nem igazán volt kedvem 'ismerkedni', de hát az illem szerint muszáj volt mesélnem magamról... Elég sokáig, bah.

29. rész

Sziasztok!
Először is elnézést kérek a késésért. Egyszerűen nem volt kedvem blogolni, időm sem nagyon volt, és még azt sem tudtam, mit kellene írnom. De itt vagyok, újult erővel, ééés folytatódik Daniel és Stella története :)
És. Tudom, hogy kicsit megkésve, de minden kedves olvasómnak kívánok egy nagyon-nagyon jó, élményekben gazdag, jó jegyekkel teli tanévet! ♥
Aztán. El kell mondanom, hogy nagyon büszke vagyok rátok. Nem vártam el soha sokezres nézettséget, és most mit látok? Átléptünk a 2.ooo megtekintést az oldalon! Nagyon köszönöm♥
Még valami. A blog vége. Bármilyen meglepő is, még NEM tervezem a blog zárását, és ha lesz rá igény, minél tovább próbálom folytatni. Őszintén szólva, még én sem tudom, hol lesz vége... :D
Na, de jó olvasást, nem rizsázok tovább..!:)
xxx
U.i.: Ryan, jobbra ---------> 

Kértem még egy törölközőt Danieltől, és elindultam a fürdőszoba irányába. Levetkőztem, és beálltam a zuhanykabinba... Csak folyattam magamra a forró vizet, és próbáltam minél tovább húzni az időt... Addig legalább átgondoltam, hogyan is fogom elmondani Danie-nek ezt az egészet. Nehéz lesz felidézni a múltat, de muszáj megtennem... Érte. Úgy negyed órája folyathattam a vizet, mikor rájöttem, hogy most már ideje kimásznom, szóval kiléptem, megtörölköztem. Aztán rájöttem, hogy nem vittem be semmi ruhát, ezért egy törölközőben battyogtam ki a szobába (szerencsére egész nagy volt a törcsi... ergo elég sokat takart). Dan nagy szemekkel nézett, mikor kimentem... De végül nem mondtam semmit, gondolom leesett neki, hogy csak azért van ez, mert nem vittem ruhát, és Ő is elindult végül zuhanyozni. Épp a táskámban kutakodtam valami száraz ruha után, csak arra nem számítottam, hogy lecsúszik rólam a törölköző. Jót röhögtem magamon, egészen addig, amíg meg nem hallottam Daniel hangját, hogy 'Bocs, nem hoztam törölközőt, egy pillanat', majd egy ajtócsapódást. Még szerencse, hogy alsónemű meg melltartó volt már rajtam... de akkor is! Istenem, már megint égtem egy sort! Pontosabban nem égtem, hanem perverz vigyorgást kaptam Danie-től, de már nem foglalkoztam az egésszel, látott ő már (majdnem..) így is, mikor még nem voltunk együtt... Hiába kapkodtam volna a törölköző után, amit látott, már látta. Szóval csak lazán hagytam, hogy a törcsi a földön heverjen.
- Ömm, akkor én most megyek zuhanyozni - nézett a szemembe  rám Dan... :D
A kis jelenetünk közepette kikerestem egy fekete nadrágot, meg egy itthonra való, bő fekete pulcsit 'Take me to Paris' felirattal (fekete feketével... igen, egyébként temetésre jöttünk ide..:/), felhúztam a mamuszom, és kész is voltam. Illetve majdnem.

Gyorsan kiszedtem a kézitáskám oldalzsebéből egy hajgumit meg pár hullámcsatot (igen, egy jó női kézitáskából akár egy traktort is össze lehetne szerelni...), és feltűzködtem a hajam. Nem igazán érdekelt, hogy néz ki, az volt a lényeg, hogy ne lógjon a szemembe. Danie látott már vérző orral, akárcsak Ryan (...), Molly meg nem hiszem, hogy bármit is szólna a hajam miatt. Sminket sem raktam fel... Minek?! Ha most nekiállok mesélni, úgyis biztos szétmegy...

Komoly gondolataimat újabb ajtózáródás szakította meg... Danie lépett ki... ugyancsak egy szál törölközőben. Amint megpillantottam kidolgozott felsőtestét, picit lefagytam. Azt hiszem, ő is kicsit kellemetlenül érezhette magát, de ezzel akkor ott nem igazán volt időm foglalkozni... lefoglalt a pásztázás... ;3 Aztán hirtelen kapcsoltam, hogy basszus, talán ő is fel akar öltözni (talán :P), szóval, éppen indulni készültem kifelé, mikor hallottam, hogy elröhögi magát. Ezt észrevéve kitűztem célul az ágyat, és a legelső kezembe akadó párnát nekivágtam. "Nem nevet, együtt érez!!!" - gondoltam magamban. A kis akciómon még jobban elkezdett nevetni, majd odajött hozzám, és átölelt. Azt hiszem, ez volt a lehető legjobb dolog, amit tehetett. Nem tudok mit tenni... Mindent megtennék érte. Mindig, minden körülmények között. Bármit. Azt hiszem, az életemet is érte adnám... És hogy ennyi nap alatt hogy lehet valakibe ennyire beleesni? Minden feltételezés, rossz gondolat nélkül? Tele bizalommal... és szeretettel? Fogalmam sincs. Kívánom, hogy találja meg mindenki a saját Daniel Standupját... És őszintén? Imádom. És szavakba sem tudom önteni, hogy mennyire. ♥

- Na, megyek, öltözz fel. Aztán szólj, ha mesélhetek.. Hosszú lesz, készülj fel.

- Ok. Ha már úgyis mégy, nem csinálnál valami kaját? Éhen halok - mondta.

- Popcorn-t esetleg a reggeli meséhez? - vigyorogtam.

- Nem, köszi. De egy kis Nutella jól jönne... Szolgáld ki magad, valahol megtalálod...

- Na, most igazán sokat segítettél - nyomtam egy puszit az arcára, és kimentem.

Nem kellett sokáig keresgélnem, mert Molly épp azt vette ki a szekrényből, mikor lementem. 

- Stella, szia - köszöntött. - Tetszik a felsőd! 

- Köszi szépen.

- Nutellát?

- Most, hogy mondod, épp azért indultam. Ryan?

- Ömm, ezt neki vinném, még zuhanyozik. De vegyél ki belőle, kenjél kenyeret, ha ezt akarsz reggelizni. 

- Igazából én meg Dan-nek akartam ... Mindegy, keresek neki más reggelit - mosolyogtam.

- Ugyan már... Nem tudtad, hogy mekkora Nutella-függő család vagyunk? Még van három üveg - nevetett Molly.

- Jaaa, akkor no problem - nevettem vele. - Felmentem, már biztos kész van. Ömm, jó étvágyat. - mondtam még mindig kacagva.

- Köszi Ryan nevében is... Izé, Danielnek is - röhögött.

- Köszöni - indultam a lépcső felé.

A szobához érve kopogni akartam, de meglepve tapasztaltam, hogy nyitva van az ajtó, Danie meg az ágyon van kiterülve. Nem aludt, de láttam rajta, hogy nagyon fáradt. 

- Itt a Nutellaaa - ordítottam már vagy két méterre az ajtótól, mire rekord sebességgel ugrott fel. Woow, tényleg függő lehet. :D

- Jaaaj, köszönöm. Életmentő vagy - szólt, és egy csókot is kaptam mellé. Vagy kettőt.. :)

- Nincs mit. Na, kezdődhet a mese-reggel? 

- Természetesen. Hallgatlak - helyezte magát kényelembe az ágyon... Újra. Én pedig elkezdtem kicsit félni ettől az egésztől... Újra.

- Szóval. Hol is kezdjem? - gondolkodtam el. - Na jó, adj egy kicsit, attól megnyugszom - mutattam a Nutellára.

- Tessék - nyújtotta felém Dan az üveget, én meg kiszedtem belőle kicsit az ujjammal. 

- Hmm, máris jobb. Szóval. Az egész még akkor kezdődött, mikor kicsik voltunk. Anyukám és - kezdtem a történetet, mire csengőszó szakított félbe.

- Mi a franc? Ki akart itt ilyenkor bármit is? Még csak 9 óra van, ember!!! - káromkodott D., és még így is elég sokat cenzúráztam rajta... - Jaj, basszus, tényleg! Rohadtul elfelejtettem. Bassza meg, csessze meg, áá! A lehető legrosszabbkor. Ne haragudj, drágám! Majd folytatod... - simította meg a vállam Danie. Először nem értettem, hogy most mi van. De hát persze! Hát ezért jöttünk el este. Ezért volt a kalauz-sztorim. Ezért történt Tom balesete. És ezért vagyunk már itt!!! Mariah testvére... Áááá!

28. rész

Sziasztok!
Itt a 28. rész, amihez olyan sok hozzáfűznivalóm nincs is, csak annyi, hogy remélem, nem erre számítottatok... Úgy értem, remélem, nem lett sablonos a történet, bár még nem sok derül ki a mai bejegyzésből :)
Enjoy the new chapter! (mostanában azért írok legalább egy mondatot angolul, mert angolt kellene tanulnom ezzel is a 'nyelvtudásomat' gyarapítom, ami kell a nyelvvizsgához :D)
xxx

Alig néhány centire álltunk egymástól. Szemtől szembe. Nagyon régen láttam már ezt a szempárt... Aminek megvan az oka. Nagyon sajnálom, hogy minden így alakult, és akkor, amikor történtek ezek a dolgok, úgy gondoltam, nem fogok tudni így élni. Nélküle. Nélkülük. Fontos részei voltak a mindennapjaimnak, és egyszer csak vége lett... Aztán már kezdtem kiheverni. És most újra itt áll, előttem, és engem néz. Ahogy egy ikerpár is gyanúsan méreget minket. Áááá. Csak az én életem olyan, mint egy rossz, teljesen nyálas, idióta film?! Váá.
Kínos csend telepedett ránk. Én csak szemeztem vele. Nem tudtam, és nem is akartam hogy reagálni a látványra. Ha kíváncsiak valamire, majd megkérdezik. Éreztem magamon Daniel és Molly hasogató pillantásait. Éreztem, hogy majd' szétesnek a kíváncsiságtól. Kérdően mértek végig mindkettőnket. De ez nem számított. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem.
- Jó, én ezt nem bírom tovább - mondta Daniel, néhány hosszúnak tűnő percecske után. - Ti mégis honnan a francból ismeritek egymást??? Most rendezzek én is olyan jelenetet, mint te az előbb Molly-val kapcsolatban? - nézett rám, mire én elszégyelltem magam. Istenem, de egy idióta vagyok!
- Mi van velem? - kapkodta a fejét Molly köztem és Dan között.
- Hosszú - szólaltam meg, hosszú idő után először. - Majd Ryan elmondja neked a saját verzióját, mert két különböző szemszögből tudjuk ezt az egészet. Fogalmam sincs, mit mondhatnék.
- Stella... Szerintem sokkal jobb lenne, ha végre megbeszélnénk már ezt az egészet. Meg egyébként is, ennyi idő után inkább örülnünk kéne, hogy látjuk egymást - mosolyodott el Ryan.
- Örülnünk KÉNE, csak nem itt, nem most, nem ilyen okból, és nem ilyen körülmények között kéne találkoznunk. Röviden ennyi - kaptam el a tekintetem, és kezdtem megérezni azt a hajj-de-ismerős-már-hiányzott-keserű szájízt. Nem tudtam, pillanatnyilag mi kell még az életembe. A barátom frászt kapott tőlem, mikor az anyja meghalt, és az apja kórházban van. A barátom tesója szintén meglepődött, talán egy idétlen kis ribancnak tart most. Mert azokból, amit most megtudtak, valószínűleg az jön le, hogy mi együtt voltunk valamikor... Pedig közel sem.
- Örülnünk kéne... - ismételte meg újra. - Kéne. - régen is utáltam, mikor minden fontos mondatot elismételt 3-4-szer. És ha lehet, ez még jobban feltépte a régi sebeket...
- Tudjátok mit?! Én feladom, hogy valaha is megértselek titeket. Ha akarjátok, majd elmondjátok - mondta Molly.
- Ebben egyet értünk - szólt Danie. - Abban meg, gondolom, veled értek egyet, Stella, hogy rám fér egy zuhany. Gyere, megmutatom a házat, meg a szobám. - ragadta meg a kezem. Ettől a mozdulattól ösztönösen elmosolyodtam. Talán nem haragszik rám... Legalábbis nagyon remélem.
A nappaliból kiérve végigmentünk a folyosón, magunk mögött hagyva Ryan-éket. Megnéztem a konyhát (tök jól felszerelt, majd jókat lehet itt főzőcskézni:)), aztán felmentünk az emeletre. Az emelet egyszerűen... wow. Még a földszinttől is nagyobb, pedig az a nappali igencsak méretes. A lépcső a folyosó közepére vezet. A folyosó két végén található két fürdőszoba (legalább nem állunk sorba reggelenként, hah), mindkettőtől egyenlő távolságra egy-egy szoba. Középen még egy ajtó volt, pont a lépcsővel szemben. Benéztünk ide is, de láttam, hogy Daniel nehezen bírja tartani magát (Tom és Mariah szobája lehetett), ezért hamar mondtam, hogy menjünk, mert kíváncsi vagyok a többi szobára. Először benéztünk a Molly(ék) szobájába, ami balra található a lépcsőtől. Tipikus lányszoba.

Nekem nagyon tetszett. Ízlésesen van berendezve, szépek a bútorok, stílusos! Talán kicsit kislányos, de ez is Molly jókislányos imidzsét tükrözi.
Ezután benéztünk a két fürdőbe. Tiszták, szépek, bár nem igazán tudom, mit lehet elmondani egy fürdőszobáról. Van benne zuhanyzó, meg mosógép, meg ilyen normális dolgok. :D
Ezután véget ért a kínzás, és benyitottunk Danie szobájába, ahol nagyon úgy tűnik, hogy aludni fogunk:

Valahogy nem erre számítottam. Minden a helyén, tisztaság uralkodik. Nem tudom, miért, hisz Dan a hajón is rendben tartja a dolgait, de egy csatatér-szerű helyiséget vártam. Szennyes ruhákat a szekrény tetején, párnákat a földön, mindenfelé játékkonzolokat és ki tudja, hány éves kajákat. Talán még pucér nős és motoros képeket is elképzeltem a falon. Már felkészültem a legrosszabbra is, hogy takarítanom kell, ehhez képest bejövünk egy szobába, ahol minden milliméterre pontosan a helyén van. Wow.
- Bocs, de ezt muszáj megkérdeznem. Te itthon is ilyen rendes vagy, vagy megkérted Mollyt, hogy takarítson ki? - vigyorogtam rá, miközben ledobtam magam az ágyra.
- Hát, ennyire azért nem vagyok tisztaságmániás - mondta. - De általában nincs túl nagy káosz nálam.
- Te illúzióromboló! - nevettem, és hozzávágtam egy párnát, mikor lekucorodott mellém az ágyra. Dobásomat egy csókkal jutalmazta... Vagy kettővel... :)
- Figyelj, Danie. Én elmegyek zuhanyozni, utána meg te, és ígérem, utána mindent elmondok. Mármint, hogy honnan ismerem Ryan-t - pillantottam rá megilletődve.
- Rendben van, szerelmem. De, csak ha tényleg el akarod mondani. Én nem sürgetlek - ajándékozott meg azzal a pimasz féloldalas mosolyával. Húúú, megértőbb, mint gondoltam.
- Én szeretném elmondani. Tényleg. Nem szeretnék titkolózásban élni. Főleg nem melletted! :)

27. rész

Az út nem tartott tovább egy negyed óránál. Mondjuk 10 perc alatt is ott lehettünk volna, húzós bőrönddel elég nehéz közlekedni :)
Danielék háza egy egyirányú kicsi utcában van. A környék egyből bevéste magát a szívembe: tiszta, sehol semmi szemét, rendezett udvarok/kertek, aprócska házak, olykor-olykor egy-egy nagyobb családi ház, ahonnan kiszűrődik egy pici baba sírása, vagy éppen, hogy 'add vissza a Barbie-mat!'... :) Teljesen idilli környék. Öreg koromra szeretnék ilyen helyen élni.. Annyira aranyos.
A házuk egy normál méretű családi lakás. Van egy kis kertjük, meg egy földszinti teraszuk, ahol székek sorakoznak egy asztal mellett. A kertben már messziről kiszúrtam a grillsütőt, néhány fatörzs alsó részét, amik körülötte álltak, és várták a vendégeket. Nem hiszem, hogy most ki fogjuk próbálni, hisz nem bulizni jöttünk... De ha még egyszer jövök ide (már pedig nagyon remélem, hogy fogok), biztos vagyok benne, hogy ráveszem Danielt, hogy sütögessünk. A ház földszint + emelet nagyságú, de később észrevettem, hogy egy tetőterük is van. A falak halvány sárga színűre vannak meszelve. Még be sem léptem, de a szívembe zártam ezt a helyet... igen, ezt a helyet. Ezt különösen.
Mikor beléptünk a kapun, kezdtem kicsit megszeppenni, de végül rájöttem, hogy ha Molly Daniel ikertesója, akkor biztos szimpi lesz, hiszen Dan-t imádom. :) Már csak a barátjától paráztam kicsit, de ez nem tántoríthatott vissza!
- Felkészültél, mehetünk? - kérdezte Dan, mikor felléptünk mind a három lépcsőn, ami az ajtóhoz vezetett.
- Természetesen - mondtam, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Ezt mért kaptam? - nézett rám ellenállhatatlan mosolyával.
- Mert szeretlek - válaszoltam, végül én is elmosolyodtam a következő mondata hallatán.
- Én is téged. Nagyon - hallottam, és egy picit hosszúra sikerült csókot is kaptam.
- Danieeeel! Gyertek már befelé, annyira kíváncsiak vagyunk a barátnődre!!! Ja, bocsiii, ha bezavartam, de ne most és ne itt andalogjatok már - mért végig Molly (gondolom).
- Molly! Szia, tesó - mondta Danie, és megölelte Mollyt. - Molly, ő itt Stella Legend, a barátnőm, de ezt már gondolom említettem - vigyorodott el.
- Szia, Stella Legend vagyok - nyújtottam kezet, mert, gondoltam, ezt így illik.
- Szia Stella. Molly Standup vagyok, de gondolom ezt is hallottad már - itt szúrós pillantásokat vetettem Danre. - Jaj, ne viselkedj már így, nem vagyok még negyvenéves - röhögött fel, a kézfogásra célozva. - Gyere ide, hisz a családban vagy! - tárta szét a karját Molly. Aranyos lánynak tűnt, azonnal megkedveltem, szóval nem éreztem kényelmetlennek a helyzetet. - Gyertek már be! - invitált be minket.
A házba belépve, még jobban elcsodálkoztam, már ha ez lehetséges. Óriási! Kívülről sokkal kisebbnek tűnt, de belülről... woow. Egy kis előszobában találtam magam, de a folyosó végén látni lehetett egy nagy nappalit, óriási plazma tv-vel, ami épp be volt kapcsolva, fehér bútorral, hifivel, meg mindennel, ami szem-száj ingere. Tőle jobbra nyílt az étkező, ami amerikai konyhaként volt megoldva, tehát csak egy pult és bárszékek választották el egymástól a két helyiséget. Láttam egy lépcsőfeljárót is, ami az emeletre vezethetett.
Mikor jobban megfigyeltem a nappalit, miközben bementünk, hátulról észrevettem egy jó vágású, Mollytól 1-2 évvel talán idősebbnek tűnő srácot, aki épp a kanapén terpeszkedett. Mikor meghallotta, hogy jövünk, azonnal felpattant, gondolom, hogy bemutatkozzon... Csak erre nem volt szükség. Sajnos. Ha lehet, még jobban meglepődtem a látványtól, mint lehetett volna... És nem jó értelemben. Bár, ha jól láttam, mikor észrevett, ő sem repesett az örömtől...

26. rész

Sziasztok!
Hazaérkeztem, újra itt vagyok, új bejegyzéssel! Nagyon jól éreztem magam, óriási volt a tengerparton! Most akkor írjam azt is, hogy leköptem egy görög adoniszt Metaxával?! Nem, nálam ez egy átlag nyaralás... :D
Talán picit hosszabb rész lett, minden a többi, de remélem, ez nem gond! Talán kicsit furcsálljátok az időpontot, de nekem ilyenkor jön az 'ihlet'. :)
Megjegyzésként ideírom azért, hogy Molly (:)) bekerült a 'Szereplők' nevű legeslegelső bejegyzésbe, illetve az oldalsó részen is megtaláljátok a szereplőknél. 
Élvezzétek még ki ezt a kis nyarat, a fejezethez pedig jó olvasást!:)
xxx

- Dan, ez meg ki volt? Ki az a Molly?
- Stella, Molly...
Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot. Nem értem miért, de egyből arra következtettem, hogy Molly a barátnője volt. Lehet, hogy ez csak paranoia, de ez van.
- Ne is mondd tovább. Az exed, igaz? Felhívtad, hogy a városban vagy, meg minden, csak bezavartam, mi? Kösz szépen - mondtam, és már éreztem, hogy könnycseppek folynak végig arcomon. És valahogy nem tudott érdekelni, hogy lefolyik a sminkem. Mi van akkor? Daniel úgyis még mindig Mollyt szereti...
- Stella, várj.. Hadd fejezzem már be! - mondta Daniel, tekintete az enyémet kereste, de én lehajtott fejjel próbáltam elfordulni tőle, mikor megsimogatta (volna) az arcom.
- Nem, Daniel, kérlek ne! Már így is nehéz beletörődnöm, hogy még mindig Mollyt szereted, de hát sajnálom, hogy nem voltam neked elég jó, vagy talán csak a hajóra kellettem neked... Ne haragudj, de én most nem tudlak megérteni, bármennyire is empatikus tudok lenni...
- Még jó, hogy szeretem Mollyt, baszd meg! Molly az ikertestvérem, de idióta! - fordította maga felé az arcom, amit ezúttal hagytam. Szinte lefagytam a sokktól. Az ikertestvére? Aúcs. Öngól. Nekem. Arcán semmi érzelmet nem láttam, de mikor belepillantottam óriási íriszeibe, láttam, hogy a szeme sarkában igazából mosolyog. Én idióta! Mért kell nekem mindig egyből rosszra gondolni?! Hát persze, ismerhetném már ennyire, hogy nem menne vissza az exéhez... Nem is értem, honnan jött ez a hülye gondolat.
- Jaj, Dan, ne haragudj, annyira idióta vagyok! Nem tudom, miért jutnak eszembe mindig ilyenek... Én azt hiszem, hogy... izé. Hogy... na. Úgy gondolom, lehet, hogy egy kicsit... picit... talán... szóval... jaj.
- Mondd ki! - mosolyodott el.
- Jaj, úgy is tudod, hogy mire gondolok, miért kínzol még jobban? - vettem fel vele a szemkontaktust újra, és rájöttem (sokadszor is), hogy mennyire szeretem... Pedig még csak pár napja ismerem.
- Mert élvezem.. Szóval, mit gondolsz, te egy kicsit..?!
- Na, jól van, na. Egy picurkát talán - igyekeztem a hangsúlyt megnyomni. - ismétlem, talán.. fél... - ilyen szerencsém még életemben nem volt. Nem kellett kimondanom a szót, mert 'idilli' jelenetünket a fiatal orvos szakította meg, aki az imént Tomot vizsgálta.
- Daniel Standup? - vizsgálta végig szemével Danie-t, majd engem.
- Igen, én vagyok. Hogy van az apám?
- Jó napot, Dr. Bunch vagyok.
- Tegezzen nyugodtan, csak mondja már, az Isten szerelmére, hogy van az apám? Ne haragudjon, nagyon izgulok érte... - idegbetegeskedett Dan, pedig ez a néhány másodperc már tényleg nem segít semmin.
- Rendben, Daniel. Az apád most éppen elaludt, adtam neki egy nyugtatót. Bekötöztük a sebét, még kb. 5 napig cserélni kell a kötést, utána pedig elég lesz bekenni egy kenőccsel, majd mindjárt fel is írom neki. Ma még benn tartjuk megfigyelésre, de este hazamehet, de minden reggel kötözésre kell jönnie. A részleges amnéziájával kapcsolatban, vissza kell jöjjenek az emlékei. Sok ilyen beteget láttunk már, a legtöbbjük egyik éjjel megálmodta az emlékeit, vagy csak úgy egyszer bevillant valami az agyukba. Reméljük, hogy az apja esetében is így lesz. Amennyiben egy héten belül nem jönnek vissza a fontosabb emlékei, és ha jól tudom, emlékszik néhány dologra, de nem jól, szóval ha ezeket a dolgokat sem tudja nagyjából helyükre tenni, akkor jöjjenek vissza, és elvégzünk pár vizsgálatot. Ha valami rendellenességet találunk, majd jelezzük, és gondoskodunk a megfelelő kezelésről, ha pedig minden értéke rendben lesz, akkor meg kell kezdenetek elmondani neki az egész történetét, már amennyire tudjátok. Annyit még édesapád is elmondott, hogy egy bizonyos hajó kapitánya volt. Ez igaz?
- Igen.
- Remek, ezek szerint a szakmai memóriája nem sérült. Ha minden oké lesz vele kapcsolatban, de az emlékei nem is jönnek vissza, ettől függetlenül dolgozhat, mert a szavaiból úgy vettem ki, hogy még érti a dolgát.
- Azért reménykedjünk a legjobbakban - mosolyogtam a doktorra. - Egyébként Stella Legend vagyok, Daniel barátnője - mutatkoztam be, mert ezt még nem sikerült eddig.
- Örülök, Dr. Bunch vagyok, de hívjatok egyszerűen David-nek! - villantotta meg fogsorát.
- Oké, David - szólt Danie. - Előreláthatólag tudod valamennyire, hogy apám meddig alszik?
- Hát, a nyugtató elég erős fajta, szóval még vagy 4-5 órát biztos.
- Az igen! Akkor addig hazamegyünk, jó? Ti gondolom tudtok rá figyelni.
- Persze, menjetek csak, pihenjetek ti is kicsit, úgy látom, rátok fér - mondta David. Ja, igen, időközben el is felejtettem milyen látványt nyújthatok. Kisírt szem, az arcomon végigfolyó smink, gondolom a hajam sem lehet százas, és még parfüm sincs nálam. Semmi kétség, nem nyernék szépségversenyt...
- Oké, Stella, indulhatunk? - nézett rám Daniel azzal az ellenállhatatlan féloldalas mosolyával.
- Persze. Szia, David.
- Helló! - köszönt Dan is.
- Sziasztok! - intett, majd elindult a folyosó vége felé.
Már eddig is furdalt a kíváncsiság, de már végképp kitört belőlem, ami eddig a szívemet szúrta:
- Jól van, Danie, ezt nem úszod meg! Mégis miért nem mondtad, hogy van egy ikertestvéred?
- Sosem kérdezted.
- Ha-ha, nagyon vicces! De akkor is... ez annyira hihetetlen! Egy másik Dan, lányban! Wooow. Egyébként is, számomra ez a kérdés mindig kimarad egy ismerkedés során, hiszen nálam egyértelmű, hogy egyke vagyok, nekem az a fura, ha valakinek tesója van.
- Jól van, te kis egyke, gyere, bemutatlak Mollyéknak.
- Éknak? - emeltem ki az utolsó szótagokat. - Hányas ikrek vagytok ti? - néztem rá olyan furcsán, amennyire csak tudtam.
- Nyugi, nincs több tesóm - röhögte el magát. - Mollyra és a barátjára gondoltam.
- Ja, úgy már mindjárt más - mosolyodtam el, majd kézen fogva elindultunk ki az épületből, magunk után húzva a bőröndöt, kezemben az utazótáskámmal...:)

25. rész

Sziasztok!
Hétfőn újra elutaztam 10 napra, de itt van wifi, szóval megpróbálok majd 1-2 részt írni :)
Let's read...
xxx

- Uram, kérem nyugodjon meg - hallottuk egy távoli hang szavát. - Az édesapja velem van a mentőnél, csak fertőtlenítettem a sebét. Bár ő kevésbé akarta ezt... - szegezte ránk a tekintetét a másik mentős és megvakarta a homlokát.
- De ugye jól van? - kérdeztem aggódva.
- Persze, csak kicsit mély a seb - itt hallottam, hogy Daniel hangosan felsóhajt. - Szóval jó lenne, ha minél hamarabb a kórházba érnénk.
- Értem, máris hozom a csomagokat, és indulhatunk - mondta az én lovagom.. :)
Pár perc múlva odaért a betegszállító autóhoz (ami időközben érkezett, a mentősök hívták), amiben már én ültem, Tom-mal. Párszor még elküldött 'haza' 'aludni' 'az ágyikómba', de mikor látta, hogy semmi esély rá, hogy én most onnan megmozduljak, vagy esetleg válaszoljak, feladta.
- Fiam, mit keresel már megint itt? Hagyd békén a kislányomat, kicsi ő még hozzád - simította meg a vállam kedvesen, csak nem igazán a megfelelő pillanatban. Hát, nem gondoltam volna, hogy a főnököm egyszer 'kislányom'-nak fog nevezni.
- Kérlek, Apa, most az egyszer bízz bennünk. Mindent megteszünk érted, hogy rájöjj, nem ő a 'kislányod'.
- Ne feleselj velem, kisfiam! Fiatal vagy te még ahhoz, hogy parancsolj nekem!
Dan erre egy szót sem szólt.
- Egyébként most hova megyünk, ha szabad tudnom? - nézett rám kérdőn Tom.
- Haza. Hozzátok. A kórházba. Vagyis..izé.
- Haza megyünk, Apa, és téged ellátnak a kórházban, én meg intézem Anya temetését. - mondta Daniel.
- Meghalt az édesanyád? Nem is tudtam. Részvétem - mondta Tom.
Ezt nem egészen akartam elhinni, mert hát, Mariah egyébként is a felesége. Vagy erre sem emlékszik?
- Apa, ő a feleséged volt. Ez sem rémlik? - mondta Danie.
- A feleségem!!! Őt meg ott hagytuk az állomáson! Azonnal menjünk vissza érte, követelem! - hát igen, nem hiszem, hogy emlékezne a részletekre...
- Hölgyem, uraim, megérkeztünk a kórházba, ahogy kérték. Kérem, menjenek ezen a folyosón - mutatott egy ajtót. - végig, aztán jobbra, és a második ajtónál menjenek be, akár kopogás nélkül. Egy orvos már várja Önöket. - mondta a sofőr, Dan meg egy kis pénzt csúsztatott a zsebébe, aki ezt hálás pillantásokkal fogadta.
- Én is menjek? - kérdezte Tom. Látszólag nem értette, mit keresünk itt.
- Természetesen, hisz miattad vagyunk itt - mondtam.
- Miattam? - nézett körbe vészjóslóan, de senki nem válaszolt neki. Mit mondjunk? Hogy a felesége meghalt, én nem vagyok a lánya, ő meg egy véres sebbel részleges amnéziával fog egy kórházban feküdni? Ja, és hogy nem is tud semmit a fiáról? Neeeem, inkább marad a régi jó barátunk, a hallgatás.
Elindultunk a kórterem felé, ahol valóban egy fiatal srác várta Tom-ot, és azt kérte, hogy csak ő menjen be, egyedül. Ezt mi nem bántuk, már egy ideje picit kínos volt a csönd.
Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy Daniel telefonálni készül.
- Kit hívsz? - kérdeztem.
- Mindjárt elmondom - tátogta, mert időközben felvették a telefont. - Szia, Molly! Daniel vagyok. Igen, már hazaérkeztünk. Hát, ami azt illeti, nem túl jól. Apa kórházban.
- Micsoda? - hallottam egy rémült kiáltást, a telefon túlsó végéről. Gondolom, váratlanul érte a hír Molly-t (?). Az meg vajon kicsoda?
Daniel még elmagyarázta, hogy mi történt, és letette a telefont. Ja, még valamit a temetésről is beszéltek.
- Dan, ez meg ki volt? Ki az a Molly?
- Stella, Molly ....

24. rész

Sziasztok!
Örülök, hogy egyre többen/többet nézitek a blogot, és mivel már négyen is kérdezték (facebook&twitter), hogy mikor jön az új rész, megírtam most. Remélem nem tükrözi annyira a kedvemet (nosztalgia hangulat..;)).. :)
Go readin',
xxx

- Haló? Daniel Standup vagyok. Egy orvost szeretnék kérni, az állomásra. Igen. Most. Hát, eléggé sürgős. Igen. Az apámat egy véres sebbel a fején találtuk, és fura dolgokat mond. Nem. Persze, el sem ájult. 44. Nem, nincs semmi betegsége. Nem allergiás. Igen, értem. A peronoknál. Itt vannak. Nagyon köszönöm. Visszhall - befejezte a telefonálást, és addigra már ki is értek a mentősök. Gondolom, a diszpécsernek szóval kellett tartania az érkezésig, nehogy történjen valami. Integettünk nekik, hogy itt vagyunk, és egészen csodálkoztam, mert Tom végig szótlanul tűrte, nem hiszem, hogy rájött, hogy róla van szó.
- Hahó!
- Jó estét, maguk kérték a me.. - be se fejezte a mondatot, mert Tom-ra mutattam, és egyből levágták a szitut.
- Igen, de sietnének, kérem? Félek, nehogy valami nagy baja legyen - mondta Daniel teljesen megszeppenve.
- Persze, tudjuk a dolgunkat, uram. Mióta van ilyen állapotban? - nézett Tom-ra, aki éppen elbámészkodott, sétálni indult. Ő még mindig nem érthette, hogy neki beszélnek, így a mentős segítségkérően rám pillantott.
- Nem tudjuk. Vonattal érkeztünk, de gyalog indultunk el és egy idő után véletlenül elhagytuk egymást. Úgy fél óra után találtuk meg itt, akkor már így nézett ki - válaszoltam.
- És azt mondta a kollégánk, hogy önök szerint fura dolgokat beszélt. Jól tudom? - kérdezte a másik mentőtiszt.
- Igen, ez is igaz. Tudja, ő az én apám, de mikor meglátott minket, azt reagálta le, hogy 'Stellieta' - pillantott rám. - és, hogy kislányom.. És azt hiszi, a lánya kiszökött éjjel egy idegen fiúval, aki azt állítja, hogy a fia. Ja, és azt gondolja, itt lakunk. Az anyukám temetését akartuk szervezni, ezért indultunk neki, csak volt egy kis probléma a vonaton, és hamarabb le kellett szállnunk. Amikor ideértünk, azt kiabálta, hogy 'Mariaaah' (ő az anyukám volt), és azt mondta, vele sétált itt az előbb. Azt hiszem, ennyi. És, még annyi, hogy semmit nem tud a balesetéről.
- Húú, értem. Ezek szerint részleges amnéziája van. A 'Stellieta' névre jól emlékszik? - kérdezte ezúttal tőlem.
- Igen, Stella Legend vagyok, azonban nem a lánya, maximum a leendő menye... remélem - mondtam, lesütöttem a szemem és a cipőm orrát kezdtem tanulmányozni. Szerintem úgy néztem ki, mint akinek két vörös alma van az arca helyén. Még jó, hogy sötét volt... De bár ez lenne a legnagyobb problémám. Daniel egy picit elmosolyodott (már ha jól láttam a sötétben), és magához húzott. Ez akár a Raffaello... Többet mond minden szónál.
- Rendben, akkor emlékfoszlányai vannak, csak nem mindent rak össze jól. Ez jó, akár minden emléke visszatérhet. De most be kell vinnünk a kórházba, hogy ellássuk a sebét, és egy kisebb időre bent kellene maradnia megfigyelésre.
- Nem lehetne valahogy megoldani, hogy legalább az otthonunkban legyen kórházban? Tudja, említettem a temetést, és azért is utaztunk ilyenkor, mert holnap jönnének vendégeink, és nem akartuk, hogy szállodában kelljen aludniuk.
- Milyen messze van?
- Vonattal kb. 20 perc lett volna még.
- Rendben, betegszállító autóval meg tudjuk oldani. Mindketten utaznának vele?
- Ez csak természetes, amennyiben lehetséges ez - mondtam.
- Persze, megoldható.
- Nagyon köszönjük a segítségét. De várjunk csak... Róla beszélünk, erre hova a francba tűnhetett már megint???? - mondta Daniel, és az ökle újra azt a szerencsétlen oszlopot találta megütni...

23. rész

- Tom? Basszus. Nem vette volna észre, hogy lemaradtunk? Ne már - kaptam el Danie kezét, hogy világítsak az órájával.
- Apaaa! Hallod? Apaaa, itt vagy? - ordibált Dan.
Ordítoztunk még egy sort, hasztalanul. Végül közös megállapodás eredményeként futva indultunk előre, hogy hátha utolérjük valahol, ha esetleg előre ment, mert nem vette észre, hogy lemaradtunk.
Úgy 10 perc futás után kifulladtunk. Hát, igen, nem vagyunk túl sportosak.
- Daniel.. Hallod.. Mi lenne ha felhívnád???? - néztem rá, mert még a legegyszerűbb dolgot meg sem próbáltuk.
- Basszus, Stella, hogy te milyen okos vagy! Kicsörög. Halló? Apa?
- Ki beszél? És én hol vagyok? És mi történt?
- Apa, Daniel vagyok, a fiad! Hallasz?
- Nekem nincs is fiam... Az előbb még a feleségemmel sétáltunk itt.
- Hol vagy??
- Valami állomásnál, gondolom, de mit érdekli ez Önt? És, egyáltalán kivel beszélek?
- Apa, máris ott vagyunk! - majd lecsapta a telefont.
- Na mi történt? - vetettem rá kérdő pillantásokat, majd olyan hangokat hallottam, mint aki sír. - Dan, te sírsz?
- Azt mondta, az előbb a feleségével sétált az állomásnál... És, hogy neki fia si-hincs - szipogott.
- Úúú, Dan, mi baja van Apádnak?
- Fogalmam sincs. De most rohanjunk. Nagy baj lehet.
- De biztos vele beszéltél?
- Igen, az ő hangja volt - mondta, majd megfogta a kezem és húzott maga után.
Most sokkal hosszabbbnak tűnt az út, mint idefelé. Óriási önerő kellett ahhoz, hogy visszatartsam a könnyeimet, és tudjam Danie-t támogatni. Az állomásra érkezve megtorpantunk, mert a látvány szörnyű volt. Tom a peronok mellett ácsorgott, egy vörös sebbel a fején, azt kiabálva, hogy 'Mariaaaah, merre vagy?'. Gondolom, ő lehetett a felesége. Dan szótlanul ledermedt. Egy szót sem szólt, csak odament a fedett részhez az egyik oszlophoz, ökölbe szorította a kezét, és belevágta az oszlopba. Akkorát csattant, hogy még én is megijedtem. Az oszlopnak dőlt, odahajtotta a fejét, és egy szót sem szólt.
- Mi a gond, fiatalember? Miért veri azt a falat? Nem ártott az önnek - mondta egy ismerős hang. Ekkor újabb csattanás hallatszott, Daniel újra belevert az oszlopba, ököllel.
- Fiatalember, mi? A saját apám fiatalembernek hív. Én ezt nem hiszem el - szólt, és láttam, hogy az arcán végigfolynak a könnyek. Én büszke vagyok rá, hogy nem szégyelli az érzéseit... De ettől eltekintve elég fura helyzet állt elő. Mikor Tom-ra néztem, olyan reakciót váltott ki belőle, hogy...Jesszusom.
- Stellieta?! Kislányom, mit csinálsz itt éjjelek éjjelén? Azonnal mars haza, be a szobádba.
- Tessék? - meglepődtem. Gondolom, ez nem csoda.
- Fogadj szót édesapádnak, és menj, bújj be az ágyikódba. Mondhatok neked mesét is. Egyébként mikor nőttél te meg ilyen gyorsan? Kislányom, mondtam valamit. Indíts haza.
Csak tátott szájjal meredtem rá.
- Tom.. Nem vagyunk a hajón. És én nem vagyok a lányod. Ő Daniel, a fiad... Nem ismered meg? Mi történt veled?
- Hahaha, kislányom, jó vicc, de nem szívtam be, hogy ilyeneket higgyek el neked... Tulajdonképpen minek mászkálsz te éjnek idején a város közepén egy FIÚVAL? Anyád tudja? Hm?
- Apa... Kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz vicc... Jól érzed magad? - kérdezte Danie.
- Jól vagyok teljesen, köszönöm. Fiam, nem láttad a feleségem? Te műveltél vele valamit? - kétkedő pillantásokat vetett Danielre - De nekünk még nem volt alkalmunk megismerkedni egymással...?! - mondta Tom, igen nagy ellenszenvvel a hangjában. Vajon most mit gondolhat? Hogy én vagyok a lánya, ebben a romfészekben élünk és az anyám Mariah (?), aki nem tudja, hogy a lánya éjjel egy fiúval mászkál, aki azt állítja magáról, hogy a fia?! Ja, és a lánya meg azt mondja, hogy nem is a lánya. Úr Isten, mi történhetett szegénnyel...?! Ez nagyon durva. :c
- Tom, hagyd, kérlek. Daniel, te meg hívj orvost... Az a seb nagyon csúnya ott...

22. rész

Sziasztok!
Nekem enyhén depressziós hangulatom van, szóval ez lehet, hogy a részre is átragadt, bocsi...
De hoztam a 22.-et, és jó olvasást hozzá! :)
xxx
Ui.: soha a büdös életben nem kívánom nektek azt, ami velem történt tegnap...

Hogy mit csinálunk most? Na, az szép lesz. Az éjszaka közepén, egy nagy bőrönddel meg egy óriási táskával, egy tök ismeretlen városban. Remek.
- Menjünk valamerre. Hátha legalább valami szálloda, vagy ilyesmi van itt... - nézett szét Tom. Ebben reménykedni nem mertem... Olyan lepukkant, koszos, romokban álló városka volt ez, hogy ilyet én még életemben nem láttam. Mért mindig velem történnek ilyenek?!
- Tom, Daniel, nagyon sajnálom, hogy miattam ilyen helyzetbe keveredtetek.. - mondtam.
- Kicsim - itt kicsit megborzongtam. Kicsim. Annyira imádom Dan-t. - Te nem tehetsz semmiről. Ha átrakatom azokat a hülye jegyeket, te sem kerültél volna ilyen helyzetbe - eresztett meg egy halvány mosolyt. Azért annak picit örülök, hogy nem (csak)  engem hibáztatnak a történtekért... Miközben lassan haladtunk a hidegben (bármennyire meglepő, éjjel hidegebb van, mint máskor..), megbotlottam valamiben, és az egyetlen dolog, ami visszatartott az eséstől, Daniel szorító keze volt. Nem, nem néztem a lábam elé, aminek a legfőbb oka az volt, hogy semmit nem láttam. Én nem tudom, de ha egy utcán 2 lámpa volt, akkor sokat mondok. Éljen a közvilágítás. Hátrafordultam, de még mindig nem láttam semmit, amiben elborulhattam volna, így elővettem a telefonom, hogy világítsak vele. A szívbaj rámjött, ugyanis valaki kikapta a kezemből. Annyira megijedtem, hogy sikítottam egyet.
- Segítséég, ellopták a telefonomat! - ordítottam egyet a világító iPhone-omat keresve a sötétben. Már kicsordult az első könnycsepp a szememből, mikor Dan megszólalt:
- Nyugi, csajszi, csak én voltam. Ne haragudj, de nem hiszem, hogy éjjel az iPhone-oddal kellene rajolni... - suttogta szinte a szavakat, nehogy más is meghallja, majd visszacsúsztatta a készüléket a kézitáskám oldalzsebébe.
- Legközelebb szólj, ha ilyet tervezel.. Francba, azt hittem kirabolnak!!! Egyébként csak azt akartam megnézni, hogy miben botlottam meg.
- Ezen segíthetünk - szólt, majd megnyomott egy-két gombot a spéci karóráján, amiből enyhe LED-fény áradt.
- Mi van, te kém-cuccokkal indulsz édesanyád temetésére? - vágtam hülye pofát. - Na nézzük, mi van itt.. - BASSZUS! Nemár!
- Nyugi, kicsim, semmi gond. Örülj, hogy nem ébredt fel. Az ilyenek olyankor igen.. khm.. mérgesek tudnak lenni - célzott.
- Mégis hogy nyugodjak meg, mikor éjjel fél 2-kor egy tök ismeretlen ronda, koszos városban majdnem hasra esem egy csövesben? Hmm? - néztem rá, és éreztem, hogy már patakokban folynak a könnyeim. - Én ezt nem hiszem el...
- Rendben, hidd el, minden megoldódik. De várjunk csak... Hol van Apám?!

21. rész

Sziasztok manók!
Meghoztam a 21. részt, ami, hát, picit fura lett, de remélem elnyeri a tetszéseteket.
Nagyon örülnék most is a pipáknak és 1-2 kommentnek főleg!
Ha komiztok, holnap akár hozhatom is a következőt... 
Jók legyetek, jó olvasást!
xxx

- Basszus, Apa, én nem gondolkodtam.. Úgy emlékeztem, hogy mondtam Stella-nak, hogy rakassa át őket... Vagy, hogy talán te.. és. Izé. Most mi lesz? - mondta Daniel, már majdnem a sírás határán.
- Uraim.. Én látom, hogy Önök most ingerültek és egyebek, de ezzel nem segítenek.
- Andrew úr - nézett Tom a kalauz névtáblájára. - Most ebből bírság lesz, ugye?
- Nézzék, én látom, hogy maguk gyászolnak valakit. Gondolom temetésre indultak, ezért ebből sejtem, hogy ezért ilyenek. Lenne egy javaslatom.
- Azt nagyon megköszönnénk. Meg a kicsit kisebb bírságot is, mert a feleségem miatt utazunk... Tudja, az ő temetése lesz most, és kicsit le vagyunk égve.
- Uram, őszinte részvétem. Annyit tudunk tenni, hogy a következő megállónál leszállnak, én pedig nem szólok erről a kis incidensről senkinek, és még szállást is biztosítok Önöknek, ugyanis én a következő megállónál lakom... Egy feltétellel.
- És mi lenne az a feltétel? - kérdezte Dan.
- Hogy a hölgy velem tölti az éjszakát... - kacsintott rám a kalauz.
- HOGY MI???? - néztem rá megszeppenve, és néhány könnycseppet töröltem ki a szememből. Neeem, nem, ez nem lehet.
Daniel is hasonlóképp reagált.
- Ó persze, meg még az én kurva nénikémet, nem? Süllyedjen a föld alá, és töltse az éjszakát az ördöggel, maga idióta! Mit képzel magáról? A barátnőm nem holmi játékszer, és nem is fizetőeszköz - hálásan pislogtam rá, majd felugrottam, mivel, khm.. Daniel felállt, és a kalauz felé indult óriási dühvel. Én és Tom is visszafelé rángattuk. Én könnyezve, Tom pedig dühösen.
- Tudja mit? Én egymagam kifizetem akár a legnagyobb büntetést is, csak engedjen minket leszállni. Most, azonnal. Majd mindent megoldunk, de nem kérünk a maga piszkos kis szolgálataiból - Dan keze még mindig ökölben volt, az arca dühtől forrt, én és Tom pedig két oldalról rángattuk, hogy üljön le, és nyugodjon meg.
- És még valami. Örüljön, hogy még van feje. Meg élete! - dühödött be, majd morcosan leült mellém vissza és átkarolt. A kalauz kilépett a fülkéből, és behúzta az ajtót.
- Jól vagy, kincsem? - nézett rám ijedten, mikor meglátta a könnyektől fényes szemeim.
- Igen, persze. Csak tudjátok, valahogy nem így képzeltem ezt az utat.
Pár perc múlva a kalauz tért vissza. Reflexből megfogtam Danie karját, aki újra felállni készült.
- Nos, biztos nem gondolták meg magukat? Az ajánlatom még mindig áll.
- Maga egy undorító disznó - szólalt meg Tom, aki az egész veszekedést szó nélkül hallgatta.
- Köszönöm a bókot - vigyorgott öntelt képével. - Ebben az esetben itt a büntetőcédulájuk, amit a rendőrségen tudnak kifizetni. És a következő megállónál kötelező kiszállniuk. És.. további jó utat, bébi - kacsintott rám, én pedig a mutatóujjammal a nyitott szám felé mutogattam, ezzel is jelezve, hogy mennyire gusztustalan a viselkedése. Ennél a résznél már tényleg a hányinger kerülgetett. Rémálmaiban sem kívánok senkinek ilyet... Ja, egyébként olyan Tom-korú lehetett. Csodás.
- Gyere, 'bébi', lépjünk innen - figurázta ki Dan, mélyen a szemembe nézett, és egy 'remélem-jól-vagy' csókot kaptam tőle, amit 'persze-és-szeretlek' simogatásokkal viszonoztam. Hát, igen furcsa lehet gyász közben egy kalauzzal veszekedni, aki a barátnőjét akarja ágyba vinni. Hmm.
Pár perc múlva leszálltunk. A peronon állva néztünk jobbra-balra a sötétben.
- És most hogyan tovább? - tette fel Daniel a költői kérdést. Fogalmam sincs.

20. rész

Sziasztok!
Tudom, hogy délutánra ígértem az új részt, de közbejött egy kis dolog, így most jutottam el oda, hogy megírjam az új részt...
Nagyon köszönöm, hogy végül írtatok kommentet (és külön köszönöm Ádámnak, Brazíliából), nagyon jól esik, bár még mindig az az érzésem, hogy nem egy nagy szám ez a blog. Főleg, miután tegnap éjjel elolvastam Hannáét. De ti tudjátok. Nem szoktam reklámozni, de így a záró része előtt muszáj kitennem az oldalát, mert én az olvasása után meg sem tudtam szólalni. Szóval olvassátok ezt is:  http://hopedreamhappiness.blogspot.hu/
Nem húzom tovább az időt, íme a 20. rész, amelyben elindulnak....

Hogy mi??? Induljak el most, mikor nekem még a holnap reggel is túl korai volt? Neeem. Dehogy. Felejtsék el. Gondolataimból Daniel hangja zökkentett ki.
- Hahóó. Stella, jól vagy? - sápadt el... még jobban.
- Ja, igen, persze. Csak kicsit megijedtem, attól, hogy máris elinduljunk. Sötétben, este, fáradtan? És mi lesz, ha elalszunk a vonaton, és nem szállunk le, vagy valami?
- Nem lehet. Mi pont a végállomásnál kell leszálljunk, ott lakunk.
- És, ha..
- Nincs ha. Stellieta, meg kell értened, hogy muszáj MOST odamennünk. - emelte ki a 'most' szót. - Daniel édesanyjának a testvérei holnap reggel érkeznek oda, azt meg nem hagyhatjuk, hogy szállodában aludjanak.
- Tom, nekem ez nagyon nehéz. Félek itt hagyni Sarah-t úgy, hogy egy szót ha szóltam neki erről az egészről. Azt is pár órája.
- Stella, miattam ne aggódj. Komolyan! Elleszek egyedül, megértelek. De most induljatok el, ne sajnálkozz itt kérlek! Több időt is bírtam már ki nélküled - noszogatott Sarah.
- Rendben, jó, oké. Már itt sem vagyok. Hívlak, ha megérkeztünk - öleltem meg Sarah-t. Felkaptam a táskám, amit Dan azonnal el is vett (igen, iszonyat nehéz). Még gyász közben is milyen figyelmes...
- Sziasztok. Jó utat. Már amennyire lehet jó egy ilyen út... - köszönt.
- Köszönjük! - válaszoltuk kórusban. - Szia, legyél jó.
Tomék együtt hoztak egy kisebb bőröndöt, azt húzva indultunk el a folyosón. Kissé megtelt a szemem könnyel, de elhessegettem őket, mivel én 4 napig nem látom a barátnőmet...Dan az édesanyját pedig..nos, hát, soha, maximum a mennyben.. :(
Az állomástól nem messze volt a kikötő, kb. 10 perc alatt odaértünk, gyalog.
Szótlanul teltek a percek. Nem tudtam, szegények min gondolkodhatnak. Tom elvesztette a feleségét, Daniel az anyját. Megrázó élmény lehet. Nem mertem megszólalni, féltem, hogy lehurrognak, hogy ők most szomorúak, ingerültek, vagy ilyesmi. Az viszont nagyon jól esett, hogy mikor az állomásra értünk, Dan szótlanul felém fordult, átölelt, és puszit nyomott a homlokomra. Ez most többet ért mindennél. A fejem a vállába fúrtam, és mélyen beszívtam az illatát. Így álltunk, hárman. Én, és Daniel, egymást ölelve. Tom, a bőröndnek támaszkodva, lehajtott fejjel elmélkedve. Mikor felnézett, és meglátott minket, halványan elmosolyodott. Talán annak örült, hogy a fia bizonyos szinten boldog. Legalábbis ilyen szempontból remélem, hogy boldog. A jelenetünket a hangosbemondó szakította félbe, mivel bemondta, hogy induljunk a 4-es vágányhoz, ha nem szeretnénk lekésni a vonatot. Persze nem így, de ez volt a lényeg.
Felszálltunk a vonatra. Elfoglaltunk egy kabin 3 ülését, és csendben néztük az elhaladó tájat, mikor elindultunk. Negyed órán belül megérkezett a kalauz, aki épp egy kávét kortyolgatott, ásított egyet, majd megszólalt.
- Jó estét kívánok, üdvözlöm Önöket járatunkon. Kérném szépen a je *ásit*.. Elnézést, jegyeket, esetleg bérleteket.
Tom kutakodott a 'kis-okos' övtáskájában, majd kiemelte a 3 jegyet, és a kalauznak nyújtotta.
- Uram, ne haragudjon, de ezek a jegyek holnap reggelre szólnak.
- DANIEEEEEEEEEEEEEEEEEEL! - Tom akkorát üvöltött, amilyet még életemben nem hallottam. Nem volt elég ideges a temetés miatt, még ez is.. - Te vadbarom, elfelejtett előbbre kérni a jegyeinket? Hogy a büdös életbe lehet nekem ekkora idióta fiam???

blogovin...

Sziasztok!
újabb bejegyzés a blogovinról.
Kövessétek blogovinon A hajót:
<a href="http://www.bloglovin.com/blog/8910433/?claim=eevfmjeen7f">Follow my blog with Bloglovin</a>
xxx
p.s.: nem jött még megjegyzés, szóval nincs új rész. :( sorry. 

19. rész

Sziasztok!
Megérkeztem, itt vagyok. Nagyon jól éreztem magam. Próbáltalak titeket nem megvárakoztatni, csak közbejött egy újabb utazás, de megpróbáltam elfogadható részt írni! :)
Sosem kértem még ilyet, de szeretném tudni, hogy van-e értelme a blogomnak, ezért a következő bejegyzést 2-3 hozzászólás UTÁN tervezem...Ezek moderálásra várnak, de igyekszem őket minél hamarabb kitenni, szóval ne ijedjetek meg, ha rögtön nem lesz látható a bejegyzés alatt...Nagyon köszönöm!
Élvezzétek az új bejegyzést!
xxx

16 óra múlt nem sokkal. Jaaaj, hála a jó égnek, ma már csak fél órát kell dolgoznom...Valahogy most a bár sem pörög annyira. Azt hiszem, itt az ideje, hogy megkérdezzem Sarah-t, hogy mit szólna, ha most én...izé...szóval lelépnék Dan-nel.
Óvatosan közelítettem felé, miközben az utolsó gondolataimat rendeztem. 'Nem lesz egyszerű menet' - gondoltam.
- Sarah....
- Tessék?
- Na jó, ez kínos lesz, de....Szóval, izé... Mit szólnál hozzá, ha én most...szóval..na.
- Stella...mitől félsz ennyire? - csodálkozott.
- Na jó, kimondom kerek perec, aztán majd meglátjuk. Daniel megkért, hogy kísérjem el...megszervezni az anyukája temetését. Nagyon haragudnál, ha itt hagynánk? - sandítottam arra a szemem sarkából. Nagyon féltem a reakciótól.
- Oké, megpróbálok nem kiakadni, és jó barátnő lenni. Menjetek csak. De csak egy feltétellel!
- Jajjj, annyira imádlak, te vagy a legjobb barátnő a világon! De mi az a feltétel?
- Ha megígéred, hogy minden nap beszélünk. Egyébként meddig is maradtok? - nézett bociszemeivel.
- Fúúú, fogalmam sincs, Dan még nem említette. De gondolom, úgy 4-5 napot.
- Rendben. És mikor indultok?
- Holnap reggel.
- Máris???
- Igen - néztem szomorúan. Nem mintha eddig nem lettem volna szomorú az anyuka miatt, de így hirtelen nekem is sok lett. Itt hagyom a legjobb barátnőmet, úgy, hogy el sem tudok tőle búcsúzni rendesen, és csak majd' egy hét múlva jövök vissza. Lelkiismeretfurdalás vett birtokába. De Daniel nélkül sem bírnám ki. Ajjj, rohadt élet. Mért kell mindennek ilyen nehéznek lennie?!
Gondolatmenetemből egy szem előtti integetés ébresztett fel.
- Hahó, Stella! Itt vagy még? Föld hívja Stella-t!
- Ja, bocsi, elgondolkodtam.
- Vettem észre. Egyébként ne szomorkodj, kibírom.Most viszont húzás akkor pakolni!
- De még hivatalosan munkaidő van! - néztem nagyot.
- Kétlem, hogy Tom-nak pont most lenne ideje azután leskelődni, hogy 10 perccel hamarabb leléptél. Menj már, semmi forgalom nincs, egyedül is megoldom - eresztett meg egy mosolyt.
- Ajj, Sarah, annyira szeretlek! - mosolyogtam rá vissza majd elindultam pakolni.
Kicsit szerencsétlenül néztem az óriási utazótáskámra meg a ruháimra. Nem tudtam, mit pakoljak. Jó idő lesz? Eső? Szóval, hát, a fél szekrényem odapakoltam. Még jó, hogy ekkora a táskám. A temetésre természetesen hideg-meleg fekete ruhát pakoltam. Fél órán belül Sarah is jött segíteni. Daniel egy óra múlva kopogott (nem értem, minek kopog mindig, hiszen itt lakik...bár a múltkori eset után megértem). Kisírt szemekkel (!) nézett a nagyvilágra.
- Daniel...Én..őszintén sajnálom, ami történt. Tényleg.
- Köszönöm, Sarah. Stella, te pakolsz?!
- Igen, mert nekem van a legjobb barátnőm a világon, és nem haragszik, hogy lelépek! - küldtem mosolyt felé.
Újabb kopogást hallottunk. Tom volt az.
- Tessééék! Á, szia, Tom! - köszöntem kedvesen.
- Sziasztok! Daniel...készen vagy?
- Igen, apa...De még egyébként is van egy egész éjjelünk az indulásig..
- Erről akartam beszélni....Stella, te is készen állsz?
- Igen.
- Akkor...mit szólnátok hozzá, ha már most elindulnánk?
Tátott szájjal meredtem rá....

xxx

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy nem hoztam új részt, de a hétvégén is elfoglalt voltam (keresztanya lettem...:)), és ma pedig 10 napra elutazunk... Szóval valószínűleg nem tudok új részt hozni, de már készülőben van a következő... Ha lesz wifi a szállásunkon, megpróbálok időt szakítani rá, és befejezem! :)
További szép nyarat, aki pedig most tart valamelyik régebbi résznél, jó olvasgatást! :)
xxx
moncsii

18. rész

Itt a következő rész, remélem nem haragszotok meg, hogy kicsit 'depis' hangulatú lett! :) xxx

- Mi?? Milyen rossz hír? - ijedt meg Dan, és, ami azt illeti, én is. - Apa, szólalj már meg, mondj már valamit! 

- Fiam... Jobb, ha leülsz.

- Mivaaaaan??? - ordította idegesen.

- Nézd. Ezt nehéz lesz neked elmondanom, de...

- Mi de?!
- Daniel! Édesanyád....Édesanyád....nos...hogy is mondjam...

- APA!!!

- Sajnos elvesztettük őt - könnybe lábadt Tom szeme, Daniel az ájulás határán ácsorgott mellettem, én pedig próbáltam visszafogni magam, de nem sikerült, szóval bőgtem. Ő pedig csak szó nélkül bámulta a földet. 

- Mi történt? - jött ki Sarah a folyosóra. Hát, ő legalább boldognak tűnt. Farmerszoknyát viselt sárga pántos felsővel és saruval. Ezek szerint ő nem fázott. Mindegy.

- Gyere, menjünk vissza, majd elmondom a szobában... - tereltem vissza, hogy Danielék kettesben lehessenek az édesapjával, és nyugodtan meg tudják beszélni, hogy mi történt. 

Fél 9 előtt pár perccel dolgozni indultunk. Tom és Dan még mindig beszélgettek (gondolom), szóval kettesben voltam Sarah-val. Ami, mondjuk nem gond, hiszen nem a fojtsuk-meg-egymást-kapcsolat elvét követem...:)

Daniel 10 óra körül robogott be a bárba, tiszta feketében. Sosem láttam még ilyennek. Fekete nadrág, tornacipő, fekete póló. Istenem, szegény annyira szomorúnak nézett ki, mint aki depressziós. Komolyan. 

Szegényt annyira nagyon sajnáltam. Nem elég, hogy jó ideig köcsög voltam vele, most még a mamája is... :/ Minden összejött most neki. 

- Stella! Ide tudnál jönni kicsit? - kiabált nekem.

- Persze! Mondd, szívem! Figyelj, nagyon sajnálom a mamádat. 

- Igen, tudom. Ebben már a folyosón megbizonyosodtam - eresztett meg egy halvány mosolyt. - Tudom, hogy most jöttünk még össze, meg minden, de tudod a történteket. Muszáj lesz elutaznom, hogy tisztességes temetést szervezzek anyukámnak. Ennyit megérdemel, ez a minimum.

- Igen, persze, megértem. Menj csak. Hiányozni fogsz, meg minden, de kibírom, mert tudom, hogy miért mész el.

- De, én nem ezt akartam... Azt szerettem volna kérdezni, hogy velem és apával tartanál-e. Tudom, hogy nem hagyod itt szívesen Sarah-t, de hidd el nekem, ő megoldja. Úgyis ismer már sok mindenkit rajtad kívül...

- Daniel, nézd, ezt nem tudom még így hirtelen. Meg kell beszélnem Sarah-val, hogy tényleg itt hagyhatom-e. Mikor indulnátok?

- Apa ma este kiköt nem messze a mi kis városkánktól, és holnap reggel. 

- Húú, szeretnék menni, de nem tudom, Sarah mennyire lesz megértő ez ügyben...