Hahó mindenki!
Szomorúan kellett belépnem a blogger oldalamra. Egyetlen megjegyzés sem érkezett az előző részhez, pedig oda vártam a legtöbbet... Hisz abban volt a legnagyobb fordulat. :(
Gondolom, hogy nem ilyesmire számítottatok, hanem, hogy mondjuk Ryan meg Stella jártak régen, vagy ilyesmi, de az olyan sablonos lett volna... Nem tetszett?
Sajnálom, ha csalódást okoztam. Azért hoztam egy részt, ha még érdekel titeket.
xxx
U.i.: Jobb oldalt felül találtok egy szavazást az újdonságokról, kérlek, voksoljatok! :)
A düh-kitörésem idején csorgott a könny a szememből, mint a vízfolyás. A könnycseppek táncot jártak az arcomon, a hajam hébe-hóba állt, össze-vissza huzigáltam a pizsim ujját, ami végül a háromszorosára nyúlt, és meg sem tudtam szólalni. A régi emlékek, a sokk, a felismerés sokkja, hogy ismét egy árulóval élek egy házban... Kicsit feladta a leckét az elmémnek. Kicsit nagyon.
Mindeközben ott volt egy kihagyhatatlan szempont, hogy Dan hűségesen karolt át, húzott magához védelmezően. Nem szólt semmit, de a pillantásaiból éreztem, hogy mit gondol. Haragudott Ryanre, ugyanakkor nem akart egy veszekedést a családban. Ott ült mellettem, nem állt fel, nem rohant el, hogy behúzzon neki egyet, és még a hajóra sem rohant vissza. Nem tett semmit, csak csendben simogatta a fejem, és ezzel sokkal többet tett, mintha agyba-főbe verte volna Ry-t. Én - szerelmem kifejezése képpen - szorosan belefúrtam a fejem a pizsijének a vállrészébe, és beszívtam a tusfürdőjének az illatát. Néha-néha felpillantottam rá, csordultig könnyes, fényes szemekkel, és örömmel nyugtáztam, hogy nem aludt be, nem játszik a telefonján, és nem is nyomta be titokban a tévét. Réveteg tekintettel meredt maga elé, mikor fel-felnéztem, rám mosolygott. 'Többet mond minden szónál' ez a mosoly, akárcsak a Raffaello. Apám emléke nagyon felkavart, az elmúlt napokban nem is gondoltam rá... azóta sikerült kikerülnöm a sírást, mióta a hajón vagyok/voltam. Mikor még otthon voltam, az éjjeli szekrényemen volt egy kép sima fa keretben, amin még kb. 3 éves vagyok, és Anyu meg Apu között állok, ők leguggolnak hozzám, és úgy öleljük egymást. Ahányszor rápíllantottam arra a fényképre, mindig felötlöttek bennem a régi szép dolgok, és gyakran sírtam emiatt. Nagyon szoros kapcsolat fűzött Apához... és az ember ezt már csak akkor érzékeli leginkább, amikor már nincs mit érzékeljen... Ilyen ez a halál. Szomorú, gonosz, az emberek érzéseit semmibe vevő. Nem is filozofálok tovább, mert az lesz a vége, hogy megint elsírom magam. Ja, nem. Már sírok....
Fogalmam sincs mennyi ideig ültünk egymás mellett szótlanul. Valószínűleg több, mint egy órát. Mégsem éreztem magam kellemetlenül, mintha mindenképpen társalognunk kellett volna, vagy ilyesmi. Dan valószínűleg tudta, mit érzek, és ezért nem is szólt semmit, és én is tudtam, hogy mit érez. Hisz ő is most tapasztalja meg az édesanyja hiányát... Ez is óriási veszteség. Pontosan ugyanakkora, mint nekem volt anno Apué. Megtörve a csendet, én szólaltam meg először:
- Danie... Mondhatok valamit?
- Persze, mért ne mondhatnál? - mosolyodott el kedvesen.
- Na jó... Szóval. Köszönöm, hogy mindig mellettem állsz. Köszönöm, hogy támogatsz, holott nekem kellene támogatnom téged, hisz most a te anyukád miatt vagyunk itt. Kicsit önzőnek is érzem magam emiatt. Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy velem, nem rohantál el, nem hagytál el és társai. Köszönöm, hogy.. hogy vagy nekem! (írói megjegyzés: kicsit nyálasabbra sikerült, mint terveztem, bocsi annak, aki nem szereti az ilyeneket!)
Daniel nem mondott semmit, csak még szélesebbre húzta mosolyát, és forrón megcsókolt.
Ismét csend következett. Ez csak néhány percig tartott.
- Hány óra van egyébként? - kérdeztem.
- Szerintem nem szeretnéd tudni - nyomta meg a telefonja feloldógombját, az én szemem pedig elkerekedett, mikor megláttam az időt. 18:41. Ilyen sok idő telt el?
- Szerintem sem szerettem volna tudni... De már mindegy. Tényleg ne haragudj, hogy így telt miattam a délutánod.
- Ugyan már... Szerinted most még keljünk fel? - röhögött fel hitetlenül Dan.
- Én már ugyan fel nem öltözöm... De azért innen kimászhatunk, nem? - céloztam arra, hogy még mindig az ágy szélén ültünk.
- Persze... Nem vagy éhes?
- De, eléggé. Mit eszünk?
- Fogalmam sincs, ami van - szállt le az ágyból, és húzott maga után.
A konyhába érve egy cetlit találtunk az asztalon...
Szomorúan kellett belépnem a blogger oldalamra. Egyetlen megjegyzés sem érkezett az előző részhez, pedig oda vártam a legtöbbet... Hisz abban volt a legnagyobb fordulat. :(
Gondolom, hogy nem ilyesmire számítottatok, hanem, hogy mondjuk Ryan meg Stella jártak régen, vagy ilyesmi, de az olyan sablonos lett volna... Nem tetszett?
Sajnálom, ha csalódást okoztam. Azért hoztam egy részt, ha még érdekel titeket.
xxx
U.i.: Jobb oldalt felül találtok egy szavazást az újdonságokról, kérlek, voksoljatok! :)
A düh-kitörésem idején csorgott a könny a szememből, mint a vízfolyás. A könnycseppek táncot jártak az arcomon, a hajam hébe-hóba állt, össze-vissza huzigáltam a pizsim ujját, ami végül a háromszorosára nyúlt, és meg sem tudtam szólalni. A régi emlékek, a sokk, a felismerés sokkja, hogy ismét egy árulóval élek egy házban... Kicsit feladta a leckét az elmémnek. Kicsit nagyon.
Mindeközben ott volt egy kihagyhatatlan szempont, hogy Dan hűségesen karolt át, húzott magához védelmezően. Nem szólt semmit, de a pillantásaiból éreztem, hogy mit gondol. Haragudott Ryanre, ugyanakkor nem akart egy veszekedést a családban. Ott ült mellettem, nem állt fel, nem rohant el, hogy behúzzon neki egyet, és még a hajóra sem rohant vissza. Nem tett semmit, csak csendben simogatta a fejem, és ezzel sokkal többet tett, mintha agyba-főbe verte volna Ry-t. Én - szerelmem kifejezése képpen - szorosan belefúrtam a fejem a pizsijének a vállrészébe, és beszívtam a tusfürdőjének az illatát. Néha-néha felpillantottam rá, csordultig könnyes, fényes szemekkel, és örömmel nyugtáztam, hogy nem aludt be, nem játszik a telefonján, és nem is nyomta be titokban a tévét. Réveteg tekintettel meredt maga elé, mikor fel-felnéztem, rám mosolygott. 'Többet mond minden szónál' ez a mosoly, akárcsak a Raffaello. Apám emléke nagyon felkavart, az elmúlt napokban nem is gondoltam rá... azóta sikerült kikerülnöm a sírást, mióta a hajón vagyok/voltam. Mikor még otthon voltam, az éjjeli szekrényemen volt egy kép sima fa keretben, amin még kb. 3 éves vagyok, és Anyu meg Apu között állok, ők leguggolnak hozzám, és úgy öleljük egymást. Ahányszor rápíllantottam arra a fényképre, mindig felötlöttek bennem a régi szép dolgok, és gyakran sírtam emiatt. Nagyon szoros kapcsolat fűzött Apához... és az ember ezt már csak akkor érzékeli leginkább, amikor már nincs mit érzékeljen... Ilyen ez a halál. Szomorú, gonosz, az emberek érzéseit semmibe vevő. Nem is filozofálok tovább, mert az lesz a vége, hogy megint elsírom magam. Ja, nem. Már sírok....
Fogalmam sincs mennyi ideig ültünk egymás mellett szótlanul. Valószínűleg több, mint egy órát. Mégsem éreztem magam kellemetlenül, mintha mindenképpen társalognunk kellett volna, vagy ilyesmi. Dan valószínűleg tudta, mit érzek, és ezért nem is szólt semmit, és én is tudtam, hogy mit érez. Hisz ő is most tapasztalja meg az édesanyja hiányát... Ez is óriási veszteség. Pontosan ugyanakkora, mint nekem volt anno Apué. Megtörve a csendet, én szólaltam meg először:
- Danie... Mondhatok valamit?
- Persze, mért ne mondhatnál? - mosolyodott el kedvesen.
- Na jó... Szóval. Köszönöm, hogy mindig mellettem állsz. Köszönöm, hogy támogatsz, holott nekem kellene támogatnom téged, hisz most a te anyukád miatt vagyunk itt. Kicsit önzőnek is érzem magam emiatt. Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy velem, nem rohantál el, nem hagytál el és társai. Köszönöm, hogy.. hogy vagy nekem! (írói megjegyzés: kicsit nyálasabbra sikerült, mint terveztem, bocsi annak, aki nem szereti az ilyeneket!)
Daniel nem mondott semmit, csak még szélesebbre húzta mosolyát, és forrón megcsókolt.
Ismét csend következett. Ez csak néhány percig tartott.
- Hány óra van egyébként? - kérdeztem.
- Szerintem nem szeretnéd tudni - nyomta meg a telefonja feloldógombját, az én szemem pedig elkerekedett, mikor megláttam az időt. 18:41. Ilyen sok idő telt el?
- Szerintem sem szerettem volna tudni... De már mindegy. Tényleg ne haragudj, hogy így telt miattam a délutánod.
- Ugyan már... Szerinted most még keljünk fel? - röhögött fel hitetlenül Dan.
- Én már ugyan fel nem öltözöm... De azért innen kimászhatunk, nem? - céloztam arra, hogy még mindig az ágy szélén ültünk.
- Persze... Nem vagy éhes?
- De, eléggé. Mit eszünk?
- Fogalmam sincs, ami van - szállt le az ágyból, és húzott maga után.
A konyhába érve egy cetlit találtunk az asztalon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ha már végigolvastátok a részt, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! Kérlek írjátok ide le! Köszönök mindent, hideget-meleget! ♥