32. rész

Sziasztok, drága olvasóim!

Szerda van, azaz itt az új rész. Tudom, hogy késő van, de a délután sajnos nem tudtam felrakni a bejegyzést, reggel pedig nem volt rá időm.

Igazán semmitmondó, rövid rész lett, sajnálom, de most ennyi tellett tőlem.

Most is nagyon örülnék néhány kommentnek, akárcsak máskor. Tudom, hogy a kódos robot-űző rendszer elveszi a kedvet (tapasztalat), de ha látom a véleményeket, jobban tudom a történetet a kedvetekre formálni, és én is szívesebben írok, ha tudom, hogy valami értelme is van. 

Nem húzom tovább az olvasásra szánt rövid időtöket, jó szórakozást a 32. részhez! :)

xxx

Kisfiam és kislányom? Ez a helyzet egyre rosszabb. Nem hiszem el, illetve nem tudom elhinni, hogy már Ryan-t is keveri. Hohó, várjunk csak! Talán azt hiszi, mi vagyunk az iker-gyermekei. A kor végülis - hellyel közzel - stimmel... 

- Miért rohant ki az előbb az a gyönyörű kislányka? Megbántottam valamivel?

- Nem, dehogy - feleltük kórusban, majd kínosan pillantottunk egymásra. 

- Hát akkor? Mi történt? És miért kiabált, hogy Tom bácsi? Az én vagyok tudtommal, vagy nem?! 

- De, persze... Azt mondta, hogy 'Tom bácsi, nem is láttad a sebem? Elestem az ajtóban'! - segített ki Ryan, bár őszintén nem hittem, hogy Tom ilyen könnyen beveszi.

- Én vén hülye, teljesen mást értettem - mondta a főnök, szinte látszott rajta,  hogy milyen nagy kő esett le a szívéről...

- Tom, te egyáltalán nem vagy öreg, ne mond ilyeneket... Inkább arról mesélj... hogy vagy? - vetettem be az örök adu ászt.

- Köszönöm, Stellieta, remekül... Bár őszintén nem igazán értem, hogy kerültem ide.

- Valószínüleg elestél vagy ilyesmi... egy állomáson találtunk meg. 

- Mit kerestem én egy állomáson? - kérdezte.

- Éppen Danievel és Stellaval tartottál haza a hajóról, Mariah temetését szervezni... De ne aggódj, azt már mi megoldjuk.

- Igen, ezt mondta.... öö... hogy is hívják?! Öhm, megvan, Eva is! De mikor történt mindez? És én miért nem emlékszem rá?! 

- Amikor a baleset történt a fejeddel, részleges amnézia állt be nálad - szólalt meg Ry.

- Ó, értem. Akkor még valami. Elmagyaráznátok végre, hogy kik voltak bent nálam az előbb? A nevüket tudom, de fogalmam sincs, honnan kellene ismernem őket - nézett ránk árgus tekintettel. 

- Senkit nem ismertél meg? Mármint a nevén kívül? 

Tom megrázta a fejét. Nem, nem, nem igaz! Most csípjen meg valaki, és mondja, hogy ez csak egy rossz álom!!! Nem ismeri a saját gyermekeit, a sógornőjét... ajaj.

- Szóval. A fiatal srác... Tudod hogy hívják? 

- Azt hiszem. David? Vagy nem. Várj! Daniel?!

- Na igen, Daniel. Dan a fiad. 

- Remek! Nagyon szimpatikus fickó.

- Egyet értek! - mosolyogtam.

- És a fiatalabb nő? A neve...

- Molly! Ugye? - vágott közbe Tom.

- Pontosan - folytatta Ryan. - Ő pedig a lányod.

- De szapora család vagyunk/voltunk mi! - nevetett a főnök. - Ő is aranyosnak tűnik.

- Ezzek meg én értek egyet - vigyorgott Ry.

- És a másik nő? Mondjátok, hogy ő nem a gyerekem! - röhögött hitetlenül.

- Természetesen nem. Ő a - volt - feleségednek, Mariah-nak a testvére, Eva. A kislány pedig a gyermeke, Demi - amint kimondtam az utolsó szavakat, reméltem, hogy azt már helyre tudja tenni, hogy mi kik vagyunk. Jobb esetben mindent felfog, kitisztul az agya, és talán extraként még bocsánatot is kér tőlünk, amiért nem ismer meg. Bár még nem kellett volna mindent kitálalnunk nek, mert még visszajöhettek volna a gondolatai, de úgy érzem, jobb ezen túl lenni, jobb, hogy ez most így történt... Vagy mégsem?!

- Felfogtam... Milyen jó, hogy két lányom és két fiam van! Idilli.

- Az! - mosolyogtam. - Várj, mi?!