22. rész

Sziasztok!
Nekem enyhén depressziós hangulatom van, szóval ez lehet, hogy a részre is átragadt, bocsi...
De hoztam a 22.-et, és jó olvasást hozzá! :)
xxx
Ui.: soha a büdös életben nem kívánom nektek azt, ami velem történt tegnap...

Hogy mit csinálunk most? Na, az szép lesz. Az éjszaka közepén, egy nagy bőrönddel meg egy óriási táskával, egy tök ismeretlen városban. Remek.
- Menjünk valamerre. Hátha legalább valami szálloda, vagy ilyesmi van itt... - nézett szét Tom. Ebben reménykedni nem mertem... Olyan lepukkant, koszos, romokban álló városka volt ez, hogy ilyet én még életemben nem láttam. Mért mindig velem történnek ilyenek?!
- Tom, Daniel, nagyon sajnálom, hogy miattam ilyen helyzetbe keveredtetek.. - mondtam.
- Kicsim - itt kicsit megborzongtam. Kicsim. Annyira imádom Dan-t. - Te nem tehetsz semmiről. Ha átrakatom azokat a hülye jegyeket, te sem kerültél volna ilyen helyzetbe - eresztett meg egy halvány mosolyt. Azért annak picit örülök, hogy nem (csak)  engem hibáztatnak a történtekért... Miközben lassan haladtunk a hidegben (bármennyire meglepő, éjjel hidegebb van, mint máskor..), megbotlottam valamiben, és az egyetlen dolog, ami visszatartott az eséstől, Daniel szorító keze volt. Nem, nem néztem a lábam elé, aminek a legfőbb oka az volt, hogy semmit nem láttam. Én nem tudom, de ha egy utcán 2 lámpa volt, akkor sokat mondok. Éljen a közvilágítás. Hátrafordultam, de még mindig nem láttam semmit, amiben elborulhattam volna, így elővettem a telefonom, hogy világítsak vele. A szívbaj rámjött, ugyanis valaki kikapta a kezemből. Annyira megijedtem, hogy sikítottam egyet.
- Segítséég, ellopták a telefonomat! - ordítottam egyet a világító iPhone-omat keresve a sötétben. Már kicsordult az első könnycsepp a szememből, mikor Dan megszólalt:
- Nyugi, csajszi, csak én voltam. Ne haragudj, de nem hiszem, hogy éjjel az iPhone-oddal kellene rajolni... - suttogta szinte a szavakat, nehogy más is meghallja, majd visszacsúsztatta a készüléket a kézitáskám oldalzsebébe.
- Legközelebb szólj, ha ilyet tervezel.. Francba, azt hittem kirabolnak!!! Egyébként csak azt akartam megnézni, hogy miben botlottam meg.
- Ezen segíthetünk - szólt, majd megnyomott egy-két gombot a spéci karóráján, amiből enyhe LED-fény áradt.
- Mi van, te kém-cuccokkal indulsz édesanyád temetésére? - vágtam hülye pofát. - Na nézzük, mi van itt.. - BASSZUS! Nemár!
- Nyugi, kicsim, semmi gond. Örülj, hogy nem ébredt fel. Az ilyenek olyankor igen.. khm.. mérgesek tudnak lenni - célzott.
- Mégis hogy nyugodjak meg, mikor éjjel fél 2-kor egy tök ismeretlen ronda, koszos városban majdnem hasra esem egy csövesben? Hmm? - néztem rá, és éreztem, hogy már patakokban folynak a könnyeim. - Én ezt nem hiszem el...
- Rendben, hidd el, minden megoldódik. De várjunk csak... Hol van Apám?!

21. rész

Sziasztok manók!
Meghoztam a 21. részt, ami, hát, picit fura lett, de remélem elnyeri a tetszéseteket.
Nagyon örülnék most is a pipáknak és 1-2 kommentnek főleg!
Ha komiztok, holnap akár hozhatom is a következőt... 
Jók legyetek, jó olvasást!
xxx

- Basszus, Apa, én nem gondolkodtam.. Úgy emlékeztem, hogy mondtam Stella-nak, hogy rakassa át őket... Vagy, hogy talán te.. és. Izé. Most mi lesz? - mondta Daniel, már majdnem a sírás határán.
- Uraim.. Én látom, hogy Önök most ingerültek és egyebek, de ezzel nem segítenek.
- Andrew úr - nézett Tom a kalauz névtáblájára. - Most ebből bírság lesz, ugye?
- Nézzék, én látom, hogy maguk gyászolnak valakit. Gondolom temetésre indultak, ezért ebből sejtem, hogy ezért ilyenek. Lenne egy javaslatom.
- Azt nagyon megköszönnénk. Meg a kicsit kisebb bírságot is, mert a feleségem miatt utazunk... Tudja, az ő temetése lesz most, és kicsit le vagyunk égve.
- Uram, őszinte részvétem. Annyit tudunk tenni, hogy a következő megállónál leszállnak, én pedig nem szólok erről a kis incidensről senkinek, és még szállást is biztosítok Önöknek, ugyanis én a következő megállónál lakom... Egy feltétellel.
- És mi lenne az a feltétel? - kérdezte Dan.
- Hogy a hölgy velem tölti az éjszakát... - kacsintott rám a kalauz.
- HOGY MI???? - néztem rá megszeppenve, és néhány könnycseppet töröltem ki a szememből. Neeem, nem, ez nem lehet.
Daniel is hasonlóképp reagált.
- Ó persze, meg még az én kurva nénikémet, nem? Süllyedjen a föld alá, és töltse az éjszakát az ördöggel, maga idióta! Mit képzel magáról? A barátnőm nem holmi játékszer, és nem is fizetőeszköz - hálásan pislogtam rá, majd felugrottam, mivel, khm.. Daniel felállt, és a kalauz felé indult óriási dühvel. Én és Tom is visszafelé rángattuk. Én könnyezve, Tom pedig dühösen.
- Tudja mit? Én egymagam kifizetem akár a legnagyobb büntetést is, csak engedjen minket leszállni. Most, azonnal. Majd mindent megoldunk, de nem kérünk a maga piszkos kis szolgálataiból - Dan keze még mindig ökölben volt, az arca dühtől forrt, én és Tom pedig két oldalról rángattuk, hogy üljön le, és nyugodjon meg.
- És még valami. Örüljön, hogy még van feje. Meg élete! - dühödött be, majd morcosan leült mellém vissza és átkarolt. A kalauz kilépett a fülkéből, és behúzta az ajtót.
- Jól vagy, kincsem? - nézett rám ijedten, mikor meglátta a könnyektől fényes szemeim.
- Igen, persze. Csak tudjátok, valahogy nem így képzeltem ezt az utat.
Pár perc múlva a kalauz tért vissza. Reflexből megfogtam Danie karját, aki újra felállni készült.
- Nos, biztos nem gondolták meg magukat? Az ajánlatom még mindig áll.
- Maga egy undorító disznó - szólalt meg Tom, aki az egész veszekedést szó nélkül hallgatta.
- Köszönöm a bókot - vigyorgott öntelt képével. - Ebben az esetben itt a büntetőcédulájuk, amit a rendőrségen tudnak kifizetni. És a következő megállónál kötelező kiszállniuk. És.. további jó utat, bébi - kacsintott rám, én pedig a mutatóujjammal a nyitott szám felé mutogattam, ezzel is jelezve, hogy mennyire gusztustalan a viselkedése. Ennél a résznél már tényleg a hányinger kerülgetett. Rémálmaiban sem kívánok senkinek ilyet... Ja, egyébként olyan Tom-korú lehetett. Csodás.
- Gyere, 'bébi', lépjünk innen - figurázta ki Dan, mélyen a szemembe nézett, és egy 'remélem-jól-vagy' csókot kaptam tőle, amit 'persze-és-szeretlek' simogatásokkal viszonoztam. Hát, igen furcsa lehet gyász közben egy kalauzzal veszekedni, aki a barátnőjét akarja ágyba vinni. Hmm.
Pár perc múlva leszálltunk. A peronon állva néztünk jobbra-balra a sötétben.
- És most hogyan tovább? - tette fel Daniel a költői kérdést. Fogalmam sincs.

20. rész

Sziasztok!
Tudom, hogy délutánra ígértem az új részt, de közbejött egy kis dolog, így most jutottam el oda, hogy megírjam az új részt...
Nagyon köszönöm, hogy végül írtatok kommentet (és külön köszönöm Ádámnak, Brazíliából), nagyon jól esik, bár még mindig az az érzésem, hogy nem egy nagy szám ez a blog. Főleg, miután tegnap éjjel elolvastam Hannáét. De ti tudjátok. Nem szoktam reklámozni, de így a záró része előtt muszáj kitennem az oldalát, mert én az olvasása után meg sem tudtam szólalni. Szóval olvassátok ezt is:  http://hopedreamhappiness.blogspot.hu/
Nem húzom tovább az időt, íme a 20. rész, amelyben elindulnak....

Hogy mi??? Induljak el most, mikor nekem még a holnap reggel is túl korai volt? Neeem. Dehogy. Felejtsék el. Gondolataimból Daniel hangja zökkentett ki.
- Hahóó. Stella, jól vagy? - sápadt el... még jobban.
- Ja, igen, persze. Csak kicsit megijedtem, attól, hogy máris elinduljunk. Sötétben, este, fáradtan? És mi lesz, ha elalszunk a vonaton, és nem szállunk le, vagy valami?
- Nem lehet. Mi pont a végállomásnál kell leszálljunk, ott lakunk.
- És, ha..
- Nincs ha. Stellieta, meg kell értened, hogy muszáj MOST odamennünk. - emelte ki a 'most' szót. - Daniel édesanyjának a testvérei holnap reggel érkeznek oda, azt meg nem hagyhatjuk, hogy szállodában aludjanak.
- Tom, nekem ez nagyon nehéz. Félek itt hagyni Sarah-t úgy, hogy egy szót ha szóltam neki erről az egészről. Azt is pár órája.
- Stella, miattam ne aggódj. Komolyan! Elleszek egyedül, megértelek. De most induljatok el, ne sajnálkozz itt kérlek! Több időt is bírtam már ki nélküled - noszogatott Sarah.
- Rendben, jó, oké. Már itt sem vagyok. Hívlak, ha megérkeztünk - öleltem meg Sarah-t. Felkaptam a táskám, amit Dan azonnal el is vett (igen, iszonyat nehéz). Még gyász közben is milyen figyelmes...
- Sziasztok. Jó utat. Már amennyire lehet jó egy ilyen út... - köszönt.
- Köszönjük! - válaszoltuk kórusban. - Szia, legyél jó.
Tomék együtt hoztak egy kisebb bőröndöt, azt húzva indultunk el a folyosón. Kissé megtelt a szemem könnyel, de elhessegettem őket, mivel én 4 napig nem látom a barátnőmet...Dan az édesanyját pedig..nos, hát, soha, maximum a mennyben.. :(
Az állomástól nem messze volt a kikötő, kb. 10 perc alatt odaértünk, gyalog.
Szótlanul teltek a percek. Nem tudtam, szegények min gondolkodhatnak. Tom elvesztette a feleségét, Daniel az anyját. Megrázó élmény lehet. Nem mertem megszólalni, féltem, hogy lehurrognak, hogy ők most szomorúak, ingerültek, vagy ilyesmi. Az viszont nagyon jól esett, hogy mikor az állomásra értünk, Dan szótlanul felém fordult, átölelt, és puszit nyomott a homlokomra. Ez most többet ért mindennél. A fejem a vállába fúrtam, és mélyen beszívtam az illatát. Így álltunk, hárman. Én, és Daniel, egymást ölelve. Tom, a bőröndnek támaszkodva, lehajtott fejjel elmélkedve. Mikor felnézett, és meglátott minket, halványan elmosolyodott. Talán annak örült, hogy a fia bizonyos szinten boldog. Legalábbis ilyen szempontból remélem, hogy boldog. A jelenetünket a hangosbemondó szakította félbe, mivel bemondta, hogy induljunk a 4-es vágányhoz, ha nem szeretnénk lekésni a vonatot. Persze nem így, de ez volt a lényeg.
Felszálltunk a vonatra. Elfoglaltunk egy kabin 3 ülését, és csendben néztük az elhaladó tájat, mikor elindultunk. Negyed órán belül megérkezett a kalauz, aki épp egy kávét kortyolgatott, ásított egyet, majd megszólalt.
- Jó estét kívánok, üdvözlöm Önöket járatunkon. Kérném szépen a je *ásit*.. Elnézést, jegyeket, esetleg bérleteket.
Tom kutakodott a 'kis-okos' övtáskájában, majd kiemelte a 3 jegyet, és a kalauznak nyújtotta.
- Uram, ne haragudjon, de ezek a jegyek holnap reggelre szólnak.
- DANIEEEEEEEEEEEEEEEEEEL! - Tom akkorát üvöltött, amilyet még életemben nem hallottam. Nem volt elég ideges a temetés miatt, még ez is.. - Te vadbarom, elfelejtett előbbre kérni a jegyeinket? Hogy a büdös életbe lehet nekem ekkora idióta fiam???

blogovin...

Sziasztok!
újabb bejegyzés a blogovinról.
Kövessétek blogovinon A hajót:
<a href="http://www.bloglovin.com/blog/8910433/?claim=eevfmjeen7f">Follow my blog with Bloglovin</a>
xxx
p.s.: nem jött még megjegyzés, szóval nincs új rész. :( sorry. 

19. rész

Sziasztok!
Megérkeztem, itt vagyok. Nagyon jól éreztem magam. Próbáltalak titeket nem megvárakoztatni, csak közbejött egy újabb utazás, de megpróbáltam elfogadható részt írni! :)
Sosem kértem még ilyet, de szeretném tudni, hogy van-e értelme a blogomnak, ezért a következő bejegyzést 2-3 hozzászólás UTÁN tervezem...Ezek moderálásra várnak, de igyekszem őket minél hamarabb kitenni, szóval ne ijedjetek meg, ha rögtön nem lesz látható a bejegyzés alatt...Nagyon köszönöm!
Élvezzétek az új bejegyzést!
xxx

16 óra múlt nem sokkal. Jaaaj, hála a jó égnek, ma már csak fél órát kell dolgoznom...Valahogy most a bár sem pörög annyira. Azt hiszem, itt az ideje, hogy megkérdezzem Sarah-t, hogy mit szólna, ha most én...izé...szóval lelépnék Dan-nel.
Óvatosan közelítettem felé, miközben az utolsó gondolataimat rendeztem. 'Nem lesz egyszerű menet' - gondoltam.
- Sarah....
- Tessék?
- Na jó, ez kínos lesz, de....Szóval, izé... Mit szólnál hozzá, ha én most...szóval..na.
- Stella...mitől félsz ennyire? - csodálkozott.
- Na jó, kimondom kerek perec, aztán majd meglátjuk. Daniel megkért, hogy kísérjem el...megszervezni az anyukája temetését. Nagyon haragudnál, ha itt hagynánk? - sandítottam arra a szemem sarkából. Nagyon féltem a reakciótól.
- Oké, megpróbálok nem kiakadni, és jó barátnő lenni. Menjetek csak. De csak egy feltétellel!
- Jajjj, annyira imádlak, te vagy a legjobb barátnő a világon! De mi az a feltétel?
- Ha megígéred, hogy minden nap beszélünk. Egyébként meddig is maradtok? - nézett bociszemeivel.
- Fúúú, fogalmam sincs, Dan még nem említette. De gondolom, úgy 4-5 napot.
- Rendben. És mikor indultok?
- Holnap reggel.
- Máris???
- Igen - néztem szomorúan. Nem mintha eddig nem lettem volna szomorú az anyuka miatt, de így hirtelen nekem is sok lett. Itt hagyom a legjobb barátnőmet, úgy, hogy el sem tudok tőle búcsúzni rendesen, és csak majd' egy hét múlva jövök vissza. Lelkiismeretfurdalás vett birtokába. De Daniel nélkül sem bírnám ki. Ajjj, rohadt élet. Mért kell mindennek ilyen nehéznek lennie?!
Gondolatmenetemből egy szem előtti integetés ébresztett fel.
- Hahó, Stella! Itt vagy még? Föld hívja Stella-t!
- Ja, bocsi, elgondolkodtam.
- Vettem észre. Egyébként ne szomorkodj, kibírom.Most viszont húzás akkor pakolni!
- De még hivatalosan munkaidő van! - néztem nagyot.
- Kétlem, hogy Tom-nak pont most lenne ideje azután leskelődni, hogy 10 perccel hamarabb leléptél. Menj már, semmi forgalom nincs, egyedül is megoldom - eresztett meg egy mosolyt.
- Ajj, Sarah, annyira szeretlek! - mosolyogtam rá vissza majd elindultam pakolni.
Kicsit szerencsétlenül néztem az óriási utazótáskámra meg a ruháimra. Nem tudtam, mit pakoljak. Jó idő lesz? Eső? Szóval, hát, a fél szekrényem odapakoltam. Még jó, hogy ekkora a táskám. A temetésre természetesen hideg-meleg fekete ruhát pakoltam. Fél órán belül Sarah is jött segíteni. Daniel egy óra múlva kopogott (nem értem, minek kopog mindig, hiszen itt lakik...bár a múltkori eset után megértem). Kisírt szemekkel (!) nézett a nagyvilágra.
- Daniel...Én..őszintén sajnálom, ami történt. Tényleg.
- Köszönöm, Sarah. Stella, te pakolsz?!
- Igen, mert nekem van a legjobb barátnőm a világon, és nem haragszik, hogy lelépek! - küldtem mosolyt felé.
Újabb kopogást hallottunk. Tom volt az.
- Tessééék! Á, szia, Tom! - köszöntem kedvesen.
- Sziasztok! Daniel...készen vagy?
- Igen, apa...De még egyébként is van egy egész éjjelünk az indulásig..
- Erről akartam beszélni....Stella, te is készen állsz?
- Igen.
- Akkor...mit szólnátok hozzá, ha már most elindulnánk?
Tátott szájjal meredtem rá....

xxx

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy nem hoztam új részt, de a hétvégén is elfoglalt voltam (keresztanya lettem...:)), és ma pedig 10 napra elutazunk... Szóval valószínűleg nem tudok új részt hozni, de már készülőben van a következő... Ha lesz wifi a szállásunkon, megpróbálok időt szakítani rá, és befejezem! :)
További szép nyarat, aki pedig most tart valamelyik régebbi résznél, jó olvasgatást! :)
xxx
moncsii

18. rész

Itt a következő rész, remélem nem haragszotok meg, hogy kicsit 'depis' hangulatú lett! :) xxx

- Mi?? Milyen rossz hír? - ijedt meg Dan, és, ami azt illeti, én is. - Apa, szólalj már meg, mondj már valamit! 

- Fiam... Jobb, ha leülsz.

- Mivaaaaan??? - ordította idegesen.

- Nézd. Ezt nehéz lesz neked elmondanom, de...

- Mi de?!
- Daniel! Édesanyád....Édesanyád....nos...hogy is mondjam...

- APA!!!

- Sajnos elvesztettük őt - könnybe lábadt Tom szeme, Daniel az ájulás határán ácsorgott mellettem, én pedig próbáltam visszafogni magam, de nem sikerült, szóval bőgtem. Ő pedig csak szó nélkül bámulta a földet. 

- Mi történt? - jött ki Sarah a folyosóra. Hát, ő legalább boldognak tűnt. Farmerszoknyát viselt sárga pántos felsővel és saruval. Ezek szerint ő nem fázott. Mindegy.

- Gyere, menjünk vissza, majd elmondom a szobában... - tereltem vissza, hogy Danielék kettesben lehessenek az édesapjával, és nyugodtan meg tudják beszélni, hogy mi történt. 

Fél 9 előtt pár perccel dolgozni indultunk. Tom és Dan még mindig beszélgettek (gondolom), szóval kettesben voltam Sarah-val. Ami, mondjuk nem gond, hiszen nem a fojtsuk-meg-egymást-kapcsolat elvét követem...:)

Daniel 10 óra körül robogott be a bárba, tiszta feketében. Sosem láttam még ilyennek. Fekete nadrág, tornacipő, fekete póló. Istenem, szegény annyira szomorúnak nézett ki, mint aki depressziós. Komolyan. 

Szegényt annyira nagyon sajnáltam. Nem elég, hogy jó ideig köcsög voltam vele, most még a mamája is... :/ Minden összejött most neki. 

- Stella! Ide tudnál jönni kicsit? - kiabált nekem.

- Persze! Mondd, szívem! Figyelj, nagyon sajnálom a mamádat. 

- Igen, tudom. Ebben már a folyosón megbizonyosodtam - eresztett meg egy halvány mosolyt. - Tudom, hogy most jöttünk még össze, meg minden, de tudod a történteket. Muszáj lesz elutaznom, hogy tisztességes temetést szervezzek anyukámnak. Ennyit megérdemel, ez a minimum.

- Igen, persze, megértem. Menj csak. Hiányozni fogsz, meg minden, de kibírom, mert tudom, hogy miért mész el.

- De, én nem ezt akartam... Azt szerettem volna kérdezni, hogy velem és apával tartanál-e. Tudom, hogy nem hagyod itt szívesen Sarah-t, de hidd el nekem, ő megoldja. Úgyis ismer már sok mindenkit rajtad kívül...

- Daniel, nézd, ezt nem tudom még így hirtelen. Meg kell beszélnem Sarah-val, hogy tényleg itt hagyhatom-e. Mikor indulnátok?

- Apa ma este kiköt nem messze a mi kis városkánktól, és holnap reggel. 

- Húú, szeretnék menni, de nem tudom, Sarah mennyire lesz megértő ez ügyben...