20. rész

Sziasztok!
Tudom, hogy délutánra ígértem az új részt, de közbejött egy kis dolog, így most jutottam el oda, hogy megírjam az új részt...
Nagyon köszönöm, hogy végül írtatok kommentet (és külön köszönöm Ádámnak, Brazíliából), nagyon jól esik, bár még mindig az az érzésem, hogy nem egy nagy szám ez a blog. Főleg, miután tegnap éjjel elolvastam Hannáét. De ti tudjátok. Nem szoktam reklámozni, de így a záró része előtt muszáj kitennem az oldalát, mert én az olvasása után meg sem tudtam szólalni. Szóval olvassátok ezt is:  http://hopedreamhappiness.blogspot.hu/
Nem húzom tovább az időt, íme a 20. rész, amelyben elindulnak....

Hogy mi??? Induljak el most, mikor nekem még a holnap reggel is túl korai volt? Neeem. Dehogy. Felejtsék el. Gondolataimból Daniel hangja zökkentett ki.
- Hahóó. Stella, jól vagy? - sápadt el... még jobban.
- Ja, igen, persze. Csak kicsit megijedtem, attól, hogy máris elinduljunk. Sötétben, este, fáradtan? És mi lesz, ha elalszunk a vonaton, és nem szállunk le, vagy valami?
- Nem lehet. Mi pont a végállomásnál kell leszálljunk, ott lakunk.
- És, ha..
- Nincs ha. Stellieta, meg kell értened, hogy muszáj MOST odamennünk. - emelte ki a 'most' szót. - Daniel édesanyjának a testvérei holnap reggel érkeznek oda, azt meg nem hagyhatjuk, hogy szállodában aludjanak.
- Tom, nekem ez nagyon nehéz. Félek itt hagyni Sarah-t úgy, hogy egy szót ha szóltam neki erről az egészről. Azt is pár órája.
- Stella, miattam ne aggódj. Komolyan! Elleszek egyedül, megértelek. De most induljatok el, ne sajnálkozz itt kérlek! Több időt is bírtam már ki nélküled - noszogatott Sarah.
- Rendben, jó, oké. Már itt sem vagyok. Hívlak, ha megérkeztünk - öleltem meg Sarah-t. Felkaptam a táskám, amit Dan azonnal el is vett (igen, iszonyat nehéz). Még gyász közben is milyen figyelmes...
- Sziasztok. Jó utat. Már amennyire lehet jó egy ilyen út... - köszönt.
- Köszönjük! - válaszoltuk kórusban. - Szia, legyél jó.
Tomék együtt hoztak egy kisebb bőröndöt, azt húzva indultunk el a folyosón. Kissé megtelt a szemem könnyel, de elhessegettem őket, mivel én 4 napig nem látom a barátnőmet...Dan az édesanyját pedig..nos, hát, soha, maximum a mennyben.. :(
Az állomástól nem messze volt a kikötő, kb. 10 perc alatt odaértünk, gyalog.
Szótlanul teltek a percek. Nem tudtam, szegények min gondolkodhatnak. Tom elvesztette a feleségét, Daniel az anyját. Megrázó élmény lehet. Nem mertem megszólalni, féltem, hogy lehurrognak, hogy ők most szomorúak, ingerültek, vagy ilyesmi. Az viszont nagyon jól esett, hogy mikor az állomásra értünk, Dan szótlanul felém fordult, átölelt, és puszit nyomott a homlokomra. Ez most többet ért mindennél. A fejem a vállába fúrtam, és mélyen beszívtam az illatát. Így álltunk, hárman. Én, és Daniel, egymást ölelve. Tom, a bőröndnek támaszkodva, lehajtott fejjel elmélkedve. Mikor felnézett, és meglátott minket, halványan elmosolyodott. Talán annak örült, hogy a fia bizonyos szinten boldog. Legalábbis ilyen szempontból remélem, hogy boldog. A jelenetünket a hangosbemondó szakította félbe, mivel bemondta, hogy induljunk a 4-es vágányhoz, ha nem szeretnénk lekésni a vonatot. Persze nem így, de ez volt a lényeg.
Felszálltunk a vonatra. Elfoglaltunk egy kabin 3 ülését, és csendben néztük az elhaladó tájat, mikor elindultunk. Negyed órán belül megérkezett a kalauz, aki épp egy kávét kortyolgatott, ásított egyet, majd megszólalt.
- Jó estét kívánok, üdvözlöm Önöket járatunkon. Kérném szépen a je *ásit*.. Elnézést, jegyeket, esetleg bérleteket.
Tom kutakodott a 'kis-okos' övtáskájában, majd kiemelte a 3 jegyet, és a kalauznak nyújtotta.
- Uram, ne haragudjon, de ezek a jegyek holnap reggelre szólnak.
- DANIEEEEEEEEEEEEEEEEEEL! - Tom akkorát üvöltött, amilyet még életemben nem hallottam. Nem volt elég ideges a temetés miatt, még ez is.. - Te vadbarom, elfelejtett előbbre kérni a jegyeinket? Hogy a büdös életbe lehet nekem ekkora idióta fiam???