22. rész

Sziasztok!
Nekem enyhén depressziós hangulatom van, szóval ez lehet, hogy a részre is átragadt, bocsi...
De hoztam a 22.-et, és jó olvasást hozzá! :)
xxx
Ui.: soha a büdös életben nem kívánom nektek azt, ami velem történt tegnap...

Hogy mit csinálunk most? Na, az szép lesz. Az éjszaka közepén, egy nagy bőrönddel meg egy óriási táskával, egy tök ismeretlen városban. Remek.
- Menjünk valamerre. Hátha legalább valami szálloda, vagy ilyesmi van itt... - nézett szét Tom. Ebben reménykedni nem mertem... Olyan lepukkant, koszos, romokban álló városka volt ez, hogy ilyet én még életemben nem láttam. Mért mindig velem történnek ilyenek?!
- Tom, Daniel, nagyon sajnálom, hogy miattam ilyen helyzetbe keveredtetek.. - mondtam.
- Kicsim - itt kicsit megborzongtam. Kicsim. Annyira imádom Dan-t. - Te nem tehetsz semmiről. Ha átrakatom azokat a hülye jegyeket, te sem kerültél volna ilyen helyzetbe - eresztett meg egy halvány mosolyt. Azért annak picit örülök, hogy nem (csak)  engem hibáztatnak a történtekért... Miközben lassan haladtunk a hidegben (bármennyire meglepő, éjjel hidegebb van, mint máskor..), megbotlottam valamiben, és az egyetlen dolog, ami visszatartott az eséstől, Daniel szorító keze volt. Nem, nem néztem a lábam elé, aminek a legfőbb oka az volt, hogy semmit nem láttam. Én nem tudom, de ha egy utcán 2 lámpa volt, akkor sokat mondok. Éljen a közvilágítás. Hátrafordultam, de még mindig nem láttam semmit, amiben elborulhattam volna, így elővettem a telefonom, hogy világítsak vele. A szívbaj rámjött, ugyanis valaki kikapta a kezemből. Annyira megijedtem, hogy sikítottam egyet.
- Segítséég, ellopták a telefonomat! - ordítottam egyet a világító iPhone-omat keresve a sötétben. Már kicsordult az első könnycsepp a szememből, mikor Dan megszólalt:
- Nyugi, csajszi, csak én voltam. Ne haragudj, de nem hiszem, hogy éjjel az iPhone-oddal kellene rajolni... - suttogta szinte a szavakat, nehogy más is meghallja, majd visszacsúsztatta a készüléket a kézitáskám oldalzsebébe.
- Legközelebb szólj, ha ilyet tervezel.. Francba, azt hittem kirabolnak!!! Egyébként csak azt akartam megnézni, hogy miben botlottam meg.
- Ezen segíthetünk - szólt, majd megnyomott egy-két gombot a spéci karóráján, amiből enyhe LED-fény áradt.
- Mi van, te kém-cuccokkal indulsz édesanyád temetésére? - vágtam hülye pofát. - Na nézzük, mi van itt.. - BASSZUS! Nemár!
- Nyugi, kicsim, semmi gond. Örülj, hogy nem ébredt fel. Az ilyenek olyankor igen.. khm.. mérgesek tudnak lenni - célzott.
- Mégis hogy nyugodjak meg, mikor éjjel fél 2-kor egy tök ismeretlen ronda, koszos városban majdnem hasra esem egy csövesben? Hmm? - néztem rá, és éreztem, hogy már patakokban folynak a könnyeim. - Én ezt nem hiszem el...
- Rendben, hidd el, minden megoldódik. De várjunk csak... Hol van Apám?!