23. rész

- Tom? Basszus. Nem vette volna észre, hogy lemaradtunk? Ne már - kaptam el Danie kezét, hogy világítsak az órájával.
- Apaaa! Hallod? Apaaa, itt vagy? - ordibált Dan.
Ordítoztunk még egy sort, hasztalanul. Végül közös megállapodás eredményeként futva indultunk előre, hogy hátha utolérjük valahol, ha esetleg előre ment, mert nem vette észre, hogy lemaradtunk.
Úgy 10 perc futás után kifulladtunk. Hát, igen, nem vagyunk túl sportosak.
- Daniel.. Hallod.. Mi lenne ha felhívnád???? - néztem rá, mert még a legegyszerűbb dolgot meg sem próbáltuk.
- Basszus, Stella, hogy te milyen okos vagy! Kicsörög. Halló? Apa?
- Ki beszél? És én hol vagyok? És mi történt?
- Apa, Daniel vagyok, a fiad! Hallasz?
- Nekem nincs is fiam... Az előbb még a feleségemmel sétáltunk itt.
- Hol vagy??
- Valami állomásnál, gondolom, de mit érdekli ez Önt? És, egyáltalán kivel beszélek?
- Apa, máris ott vagyunk! - majd lecsapta a telefont.
- Na mi történt? - vetettem rá kérdő pillantásokat, majd olyan hangokat hallottam, mint aki sír. - Dan, te sírsz?
- Azt mondta, az előbb a feleségével sétált az állomásnál... És, hogy neki fia si-hincs - szipogott.
- Úúú, Dan, mi baja van Apádnak?
- Fogalmam sincs. De most rohanjunk. Nagy baj lehet.
- De biztos vele beszéltél?
- Igen, az ő hangja volt - mondta, majd megfogta a kezem és húzott maga után.
Most sokkal hosszabbbnak tűnt az út, mint idefelé. Óriási önerő kellett ahhoz, hogy visszatartsam a könnyeimet, és tudjam Danie-t támogatni. Az állomásra érkezve megtorpantunk, mert a látvány szörnyű volt. Tom a peronok mellett ácsorgott, egy vörös sebbel a fején, azt kiabálva, hogy 'Mariaaaah, merre vagy?'. Gondolom, ő lehetett a felesége. Dan szótlanul ledermedt. Egy szót sem szólt, csak odament a fedett részhez az egyik oszlophoz, ökölbe szorította a kezét, és belevágta az oszlopba. Akkorát csattant, hogy még én is megijedtem. Az oszlopnak dőlt, odahajtotta a fejét, és egy szót sem szólt.
- Mi a gond, fiatalember? Miért veri azt a falat? Nem ártott az önnek - mondta egy ismerős hang. Ekkor újabb csattanás hallatszott, Daniel újra belevert az oszlopba, ököllel.
- Fiatalember, mi? A saját apám fiatalembernek hív. Én ezt nem hiszem el - szólt, és láttam, hogy az arcán végigfolynak a könnyek. Én büszke vagyok rá, hogy nem szégyelli az érzéseit... De ettől eltekintve elég fura helyzet állt elő. Mikor Tom-ra néztem, olyan reakciót váltott ki belőle, hogy...Jesszusom.
- Stellieta?! Kislányom, mit csinálsz itt éjjelek éjjelén? Azonnal mars haza, be a szobádba.
- Tessék? - meglepődtem. Gondolom, ez nem csoda.
- Fogadj szót édesapádnak, és menj, bújj be az ágyikódba. Mondhatok neked mesét is. Egyébként mikor nőttél te meg ilyen gyorsan? Kislányom, mondtam valamit. Indíts haza.
Csak tátott szájjal meredtem rá.
- Tom.. Nem vagyunk a hajón. És én nem vagyok a lányod. Ő Daniel, a fiad... Nem ismered meg? Mi történt veled?
- Hahaha, kislányom, jó vicc, de nem szívtam be, hogy ilyeneket higgyek el neked... Tulajdonképpen minek mászkálsz te éjnek idején a város közepén egy FIÚVAL? Anyád tudja? Hm?
- Apa... Kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz vicc... Jól érzed magad? - kérdezte Danie.
- Jól vagyok teljesen, köszönöm. Fiam, nem láttad a feleségem? Te műveltél vele valamit? - kétkedő pillantásokat vetett Danielre - De nekünk még nem volt alkalmunk megismerkedni egymással...?! - mondta Tom, igen nagy ellenszenvvel a hangjában. Vajon most mit gondolhat? Hogy én vagyok a lánya, ebben a romfészekben élünk és az anyám Mariah (?), aki nem tudja, hogy a lánya éjjel egy fiúval mászkál, aki azt állítja magáról, hogy a fia?! Ja, és a lánya meg azt mondja, hogy nem is a lánya. Úr Isten, mi történhetett szegénnyel...?! Ez nagyon durva. :c
- Tom, hagyd, kérlek. Daniel, te meg hívj orvost... Az a seb nagyon csúnya ott...