24. rész

Sziasztok!
Örülök, hogy egyre többen/többet nézitek a blogot, és mivel már négyen is kérdezték (facebook&twitter), hogy mikor jön az új rész, megírtam most. Remélem nem tükrözi annyira a kedvemet (nosztalgia hangulat..;)).. :)
Go readin',
xxx

- Haló? Daniel Standup vagyok. Egy orvost szeretnék kérni, az állomásra. Igen. Most. Hát, eléggé sürgős. Igen. Az apámat egy véres sebbel a fején találtuk, és fura dolgokat mond. Nem. Persze, el sem ájult. 44. Nem, nincs semmi betegsége. Nem allergiás. Igen, értem. A peronoknál. Itt vannak. Nagyon köszönöm. Visszhall - befejezte a telefonálást, és addigra már ki is értek a mentősök. Gondolom, a diszpécsernek szóval kellett tartania az érkezésig, nehogy történjen valami. Integettünk nekik, hogy itt vagyunk, és egészen csodálkoztam, mert Tom végig szótlanul tűrte, nem hiszem, hogy rájött, hogy róla van szó.
- Hahó!
- Jó estét, maguk kérték a me.. - be se fejezte a mondatot, mert Tom-ra mutattam, és egyből levágták a szitut.
- Igen, de sietnének, kérem? Félek, nehogy valami nagy baja legyen - mondta Daniel teljesen megszeppenve.
- Persze, tudjuk a dolgunkat, uram. Mióta van ilyen állapotban? - nézett Tom-ra, aki éppen elbámészkodott, sétálni indult. Ő még mindig nem érthette, hogy neki beszélnek, így a mentős segítségkérően rám pillantott.
- Nem tudjuk. Vonattal érkeztünk, de gyalog indultunk el és egy idő után véletlenül elhagytuk egymást. Úgy fél óra után találtuk meg itt, akkor már így nézett ki - válaszoltam.
- És azt mondta a kollégánk, hogy önök szerint fura dolgokat beszélt. Jól tudom? - kérdezte a másik mentőtiszt.
- Igen, ez is igaz. Tudja, ő az én apám, de mikor meglátott minket, azt reagálta le, hogy 'Stellieta' - pillantott rám. - és, hogy kislányom.. És azt hiszi, a lánya kiszökött éjjel egy idegen fiúval, aki azt állítja, hogy a fia. Ja, és azt gondolja, itt lakunk. Az anyukám temetését akartuk szervezni, ezért indultunk neki, csak volt egy kis probléma a vonaton, és hamarabb le kellett szállnunk. Amikor ideértünk, azt kiabálta, hogy 'Mariaaah' (ő az anyukám volt), és azt mondta, vele sétált itt az előbb. Azt hiszem, ennyi. És, még annyi, hogy semmit nem tud a balesetéről.
- Húú, értem. Ezek szerint részleges amnéziája van. A 'Stellieta' névre jól emlékszik? - kérdezte ezúttal tőlem.
- Igen, Stella Legend vagyok, azonban nem a lánya, maximum a leendő menye... remélem - mondtam, lesütöttem a szemem és a cipőm orrát kezdtem tanulmányozni. Szerintem úgy néztem ki, mint akinek két vörös alma van az arca helyén. Még jó, hogy sötét volt... De bár ez lenne a legnagyobb problémám. Daniel egy picit elmosolyodott (már ha jól láttam a sötétben), és magához húzott. Ez akár a Raffaello... Többet mond minden szónál.
- Rendben, akkor emlékfoszlányai vannak, csak nem mindent rak össze jól. Ez jó, akár minden emléke visszatérhet. De most be kell vinnünk a kórházba, hogy ellássuk a sebét, és egy kisebb időre bent kellene maradnia megfigyelésre.
- Nem lehetne valahogy megoldani, hogy legalább az otthonunkban legyen kórházban? Tudja, említettem a temetést, és azért is utaztunk ilyenkor, mert holnap jönnének vendégeink, és nem akartuk, hogy szállodában kelljen aludniuk.
- Milyen messze van?
- Vonattal kb. 20 perc lett volna még.
- Rendben, betegszállító autóval meg tudjuk oldani. Mindketten utaznának vele?
- Ez csak természetes, amennyiben lehetséges ez - mondtam.
- Persze, megoldható.
- Nagyon köszönjük a segítségét. De várjunk csak... Róla beszélünk, erre hova a francba tűnhetett már megint???? - mondta Daniel, és az ökle újra azt a szerencsétlen oszlopot találta megütni...