25. rész

Sziasztok!
Hétfőn újra elutaztam 10 napra, de itt van wifi, szóval megpróbálok majd 1-2 részt írni :)
Let's read...
xxx

- Uram, kérem nyugodjon meg - hallottuk egy távoli hang szavát. - Az édesapja velem van a mentőnél, csak fertőtlenítettem a sebét. Bár ő kevésbé akarta ezt... - szegezte ránk a tekintetét a másik mentős és megvakarta a homlokát.
- De ugye jól van? - kérdeztem aggódva.
- Persze, csak kicsit mély a seb - itt hallottam, hogy Daniel hangosan felsóhajt. - Szóval jó lenne, ha minél hamarabb a kórházba érnénk.
- Értem, máris hozom a csomagokat, és indulhatunk - mondta az én lovagom.. :)
Pár perc múlva odaért a betegszállító autóhoz (ami időközben érkezett, a mentősök hívták), amiben már én ültem, Tom-mal. Párszor még elküldött 'haza' 'aludni' 'az ágyikómba', de mikor látta, hogy semmi esély rá, hogy én most onnan megmozduljak, vagy esetleg válaszoljak, feladta.
- Fiam, mit keresel már megint itt? Hagyd békén a kislányomat, kicsi ő még hozzád - simította meg a vállam kedvesen, csak nem igazán a megfelelő pillanatban. Hát, nem gondoltam volna, hogy a főnököm egyszer 'kislányom'-nak fog nevezni.
- Kérlek, Apa, most az egyszer bízz bennünk. Mindent megteszünk érted, hogy rájöjj, nem ő a 'kislányod'.
- Ne feleselj velem, kisfiam! Fiatal vagy te még ahhoz, hogy parancsolj nekem!
Dan erre egy szót sem szólt.
- Egyébként most hova megyünk, ha szabad tudnom? - nézett rám kérdőn Tom.
- Haza. Hozzátok. A kórházba. Vagyis..izé.
- Haza megyünk, Apa, és téged ellátnak a kórházban, én meg intézem Anya temetését. - mondta Daniel.
- Meghalt az édesanyád? Nem is tudtam. Részvétem - mondta Tom.
Ezt nem egészen akartam elhinni, mert hát, Mariah egyébként is a felesége. Vagy erre sem emlékszik?
- Apa, ő a feleséged volt. Ez sem rémlik? - mondta Danie.
- A feleségem!!! Őt meg ott hagytuk az állomáson! Azonnal menjünk vissza érte, követelem! - hát igen, nem hiszem, hogy emlékezne a részletekre...
- Hölgyem, uraim, megérkeztünk a kórházba, ahogy kérték. Kérem, menjenek ezen a folyosón - mutatott egy ajtót. - végig, aztán jobbra, és a második ajtónál menjenek be, akár kopogás nélkül. Egy orvos már várja Önöket. - mondta a sofőr, Dan meg egy kis pénzt csúsztatott a zsebébe, aki ezt hálás pillantásokkal fogadta.
- Én is menjek? - kérdezte Tom. Látszólag nem értette, mit keresünk itt.
- Természetesen, hisz miattad vagyunk itt - mondtam.
- Miattam? - nézett körbe vészjóslóan, de senki nem válaszolt neki. Mit mondjunk? Hogy a felesége meghalt, én nem vagyok a lánya, ő meg egy véres sebbel részleges amnéziával fog egy kórházban feküdni? Ja, és hogy nem is tud semmit a fiáról? Neeeem, inkább marad a régi jó barátunk, a hallgatás.
Elindultunk a kórterem felé, ahol valóban egy fiatal srác várta Tom-ot, és azt kérte, hogy csak ő menjen be, egyedül. Ezt mi nem bántuk, már egy ideje picit kínos volt a csönd.
Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy Daniel telefonálni készül.
- Kit hívsz? - kérdeztem.
- Mindjárt elmondom - tátogta, mert időközben felvették a telefont. - Szia, Molly! Daniel vagyok. Igen, már hazaérkeztünk. Hát, ami azt illeti, nem túl jól. Apa kórházban.
- Micsoda? - hallottam egy rémült kiáltást, a telefon túlsó végéről. Gondolom, váratlanul érte a hír Molly-t (?). Az meg vajon kicsoda?
Daniel még elmagyarázta, hogy mi történt, és letette a telefont. Ja, még valamit a temetésről is beszéltek.
- Dan, ez meg ki volt? Ki az a Molly?
- Stella, Molly ....